Állt már Palatium körül a fal,
épültek már a házak, de lakója csak kevésnek volt. A pásztorok, akik Romulust
és Remust követték, nem voltak elegen ahhoz, hogy megtöltsék az új várost.
Romulus, Róma alapítója és királya,
hogy alattvalói számát szaporítsa, hírnökök útján a szomszédos területeken,
városokban és falvakban tudtára adta a lakosoknak, hogy asylumot, vagyis
menedéket nyújt az ártatlanul üldözötteknek, a rabszolgáknak, akik uruk
embertelen bánásmódja elől menekülnek, és mindenkinek, aki akár kalandvágyból,
akár valamely más okból új hazát keres. Egy tölgyfaligetet jelölt ki asylum
céljára a Capitolium oldalán.
Jöttek is az emberek mindenfelől.
Nem volt különbség, hogy szolga-e vagy szabadrendű valaki, bűnös vagy ártatlan
- itt menedéket talált.
Róma megtelt lakosokkal. A királynak
most már gondja volt arra, hogy törvényekkel szabályozza a város életét. Ezek a
törvények elsősorban az istenek tiszteletére és a közbiztonságra, az élet és
vagyon megbecsülésére vonatkoztak. Maga Romulus, hogy hatalmának külső jelekkel
is bizonyságát adja, bíborszínű tógát viselt, kezében elefántcsont pálca.
Tizenkét testőr vette körül. Lictoroknak hívták őket, bal vállukon piros
bőrszíjjal átkötött vesszőnyalábot hordtak, amely bárdot fogott körül. Ez azt
jelentette, hogy a király élet-halál ura.
Külön jele volt hatalmának, hogy a
városban csak neki volt szabad kocsit használni.
És ahogy a durva erkölcsöket így
megfékezte, a lakosság bizalmát azzal nyerte meg, hogy száz kiválasztott
férfiút, az idősebbek és tapasztaltabbak közül, tanácsadó testületbe, a
szenátusba, (szóról szóra: öregek tanácsa) hívott össze. Ezek voltak az atyák,
a patres, és utódaik a patríciusok.
Így fejlődött, erősödött Róma. Már
volt annyira erős, hogy bármelyik szomszédjával megmérkőzhetett volna, ha erre
sor kerül, de volt egy nagy hiányossága: nem voltak asszonyai. Az asylumot csak
férfiak keresték fel, annak idején a pásztorok is jórészt fiatalon, feleség
nélkül követték Romulust és Remust. Márpedig asszony nélkül szomorú az élet. Az
épülő város zajába nem vegyültek üde gyermekhangok.
Általános volt a panasz, és hogy a
panasz lázadássá ne fajuljon, Romulus összehívta az atyákat.
- Határozzatok, mitévők legyünk!
Az atyák elhatározták, hogy
követeket küldenek a szomszéd népekhez. Kössenek velük szövetséget, és
leányaikat adják feleségül a rómaiakhoz.
A követek el is mentek, mindegyik a
számára kijelölt helyre. Ekképpen beszéltek:
- Ne nézzetek le bennünket, mert
városunkat jóformán a semmiből teremtettük. Mutassatok nekünk bármit is, ami
nem kicsiből lett! Még a legjobb és legnagyobb Jupiter szent tölgyfája is
kicsiny magból eredt. Ilyen a városok sorsa is. Ha azután valamely városnak
megvan hozzá a képessége és ereje, idővel hatalmas lesz, és nagy nevet vív ki
magának, ha az istenek is úgy akarják. Azt pedig senki közületek nem
tagadhatja, hogy Rómát kezdettől fogva segítették az istenek, és népében
elegendő erő van. Ha pedig így áll a dolog, gondoljátok meg: ti is emberek
vagytok, mi is azok vagyunk, ne vonakodjatok hát kérésünket teljesíteni,
kössetek velünk szövetséget, és engedjétek elvegyülni a ti fajtátokat a mi
fajtánkkal.
De a követeket sehol sem hallgatták
jó szívvel. Lenézték őket, megvetették Rómát. Nem sokra becsülték azt a várost,
amely asylum útján, mindenféle gyülevész nép odacsődülése folytán lett naggyá.
- Koldus népség - mondogatták egymás
közt -, nem hisszük mi azt, hogy Mars volt királyuk apja. Istállókban laknak,
földjük is alig van, meg ami van is, műveletlenül hagyják. Nem érdemes ezekkel
szövetségre lépni.
Ezt félre nem érthető módon meg is
mondták a követeknek. Aztán még gúnyolódva hozzátették:
- Nyissatok a nők számára, is
asylumot! Mert másképp bajosan kaptok feleséget, és különben is tihozzátok ez
lenne a legméltóbb házasságkötés!
A követek csüggedten tértek vissza
Rómába. Róma népe, különösen az ifjabbak felháborodva hallgatták a követek
szinte szó szerint egyező jelentését. Romulus homloka elborult, szeméből
haragos villámok cikáztak, de uralkodott magán, és csak ennyit mondott:
- Akkor majd nem követek útján,
hanem másképp tárgyalunk velük!
Nem mutatott haragot, ellenkezőleg:
meghívta azokat a városokat és népeket, ahol követei jártak, az ünnepi
játékokra, melyeket Neptunus isten tiszteletére készült rendezni. Fényes
ünnepséget ígért, ezzel akarta bizonyítani, hogy egyáltalán nem olyan jöttment
nép a római, mint ahogy azt a szomszédok vélik.
Nagy buzgalommal fogott hozzá, hogy
a játékokat előkészítse az ünnepre, melyet Rómában Consualiának hívtak. Gondoskodott
arról is, hogy a fényes előkészületekről, az ünnepen lejátszódó nagy
kocsiversenyről a fitymáló szomszédok értesüljenek, hadd eméssze őket a
kíváncsiság. Volt is sürgés-forgás Rómában olyan, amilyent ez a föld még sosem
látott.
Mire az ünnepség elérkezett, csak
úgy tolongott Rómában a sok idegen. Különösen sokan jöttek a közeli városokból,
Caeninából, Crustumeriumból meg Antemnaeből. De még többen, szinte valamennyien
eljöttek a szabinok. Ezek elhozták feleségüket, fiaikat és leányaikat is.
Romulus parancsára a rómaiak
barátságosan fogadták a vendégeket. Meghívták őket házaikba, megvendégelték
őket, majd körülvezették a városban, megmutogatták nekik a falakat, a tömérdek
új házat; azok meg nem győztek csodálkozni, hogy mindez hogyan jöhetett létre
ily rövid idő alatt. Lám, mégsem istállókban laknak...
A kitűzött napon valamennyien
elmentek a cirkuszba, az ünnepi játékok megtekintésére. (A cirkusz abban az
időben komoly versenyek és izgalmas harci játékok színtere volt.) Előbb
áldozatot mutattak be Neptunusnak - noha ő a tengerek istene volt, az állatok
közül a lovat kedvelte leginkább, hiszen a tenger hullámai és a vadul vágtató
paripák között nagy a hasonlóság. Ezután megkezdődött a kocsiverseny. Olyan
pompás, olyan izgalmas volt, hogy a vendégek se nem láttak, se nem hallottak,
csak a forgatagos, száguldó versenyt nézték. Ekkor elérkezett a pillanat, a
cselekvés pillanata, amit Romulus jó előre kitervelt.
Ott ült a főhelyen, a szenátus
tagjaitól körülvéve. Bíborszínű királyi palástját vállára vetette. A verseny
legizgalmasabb pillanatában, mikor a kocsik már fordultak, és a cél felé
közeledtek, Romulus hirtelen felállt, palástját levetette, összehajtotta, majd
ismét a nyakába borította. Ez volt a jeladás. Erre a beavatott ifjúság
megrohanta a nézőteret. Mindegyikük megragadott, felkapott egy-egy vendég
lányt, és kivitte magával.
Iszonyú sikoltozás és rémület
támadt. A játékok megszakadtak, az elrabolt leányok szülei átkozódva menekültek
a cirkuszból, a városból, ahol ily durván megsértették a vendégbarátságot.
Bosszút lihegve esküdöztek:
- Ezt megkeserülitek! Az istenek
haragja és népünk dühe lesújt rátok! Nincs kegyelem számotokra, ti meggyalázói
az ünnepnek, meggyalázói a vendégbarátságnak!
Az elrabolt nők talán még jobban kétségbe
voltak esve. Jajgatásuk, siránkozásuk betöltötte a várost. Eleinte még bíztak
benne, hogy szüleik majd segítségükre jönnek, kiszabadítják őket, de hogy ez
egyre késett, hajukat kibontva, ruhájukat megtépve siratták sorsukat. Romulus
végigjárta a várost, betért minden házba, ahol szabin hajadont őriztek, és
mindegyikhez volt néhány nyájas szava:
- Nézd, lányom, ne minket vádolj,
hogy ez megtörtént. Apáitok fennhéjázása okozta, hogy így kellett cselekednünk.
Ha ők nem utasítják vissza a mi házassági ajánlatunkat, sohasem vetemedtünk
volna arra, hogy titeket elraboljunk. Nekünk fáj legjobban, hogy így kellett
cselekednünk. De ha már így történt, nyugodjatok meg. Az én derék vitézeim
feleségül vesznek benneteket, és meglátjátok, boldogok lesztek velük. Ők
mindent el fognak követni, hogy ne érezzétek az elveszett otthon hiányát,
nemcsak férjeitek, hanem apáitok is lesznek.
A király szavai némileg
megnyugtatták az elrablott nőket, de azért még hosszú idő kellett, míg egészen
beletörődtek sorsukba. De ez is bekövetkezett. A római ifjak - most már férjek
- szerelemmel és szeretettel magukhoz édesgették őket. Így tett maga Romulus
is, akinek szintén egy elrabolt szabin nő, Hersilia lett a felesége.
A szabin nők tehát megbékéltek,
boldogok voltak. De nem így a szüleik! Gyászruhát öltöttek, jajveszékelésük és
panaszuk nem ért véget. Mindenfelől Titus Tatiushoz, Cures szabin város
királyához fordultak panaszukkal:
- Kérünk, könyörgünk, vezess
bennünket a rómaiak ellen, akik megsértették a szent vendégbarátságot! A te
vezetésed alatt bizonyára sikerül majd megtorolni vakmerő és istentelen
tettüket.
Titus Tatius neve ezen a vidéken
mindenekfölött tisztelt és megbecsült volt, mert bölcsen és bátran kormányozta
városát. Hanem Caenina, Crustumerium és Antemnae lakói, akiknek lányai közül
szintén sokat elraboltak, úgy találták, hogy Tatius és szabinjai túlságosan
soká készülődnek. Szövetkeztek tehát hárman, hogy együtt álljanak bosszút
Rómán. Meg is indultak, betörtek a római földre, de Romulus, aki ekkor már megszervezte
seregét, és felállította légióját, könnyűszerrel leverte őket. Sőt Caenina
királyát, Acront párviadalban legyőzte, és tetemét - a kor szokása szerint -
megfosztotta fegyvereitől.
Miután győztes seregét Rómába
visszavezette, egy állványt - latinul ferculumot - készített, melyre felaggatta
a megölt király fegyvereit. Ezt a Capitoliumon, ahol Jupiter szent tölgyfája
állott, elhelyezte a fa alá, és így imádkozott:
- Jupiter Feretrius - mert mostantól
fogva így nevezlek téged a ferculumról -, neked adom ezeket a fegyvereket, és
egyúttal templomot ajánlok fel neked ezen a helyen. Legyen ez a templom
gyűjtőhelye azoknak a fegyvereknek, melyeket az én példámra utódaim az elejtett
ellenséges királyoktól és hadvezérektől zsákmányolnak.
Az istenek királya mennydörgéssel és
villámlással kedvező jelet adott. Ezután felépült Jupiter Feretrius temploma,
melyet elsőnek szenteltek fel az új városban. A római nép történetében
mindössze még kétszer fordult elő, hogy királytól zsákmányolt fegyvert
függesztettek itt fel.
Mikor Romulus Caeninát, Antemnaet és
Crustumeriumot bevette, és diadallal tért vissza Rómába, felesége, Hersilia ily
szavakkal fordult hozzá:
- Kérlek, királyi férjem, kíméld az
ezen városokból származó nők szüleit. Részesítsd őket bocsánatban, és fogadd be
városodba. Hidd el, az egyetértés többet használ a gyűlöletnél.
Romulus szívesen engedett a
kérésnek. Kihirdette, hogy ha valaki az említett városok lakói közül át akar
települni Rómába, szívesen látják.
Sokan akadtak, különösen az elrabolt
nők szülei között, akik bevándoroltak Rómába, másrészt voltak olyanok is, akik
a király engedelmével Rómából a helyükbe mentek, főleg Crustumeriumba, melynek
földje igen termékeny volt.
Romulus győzelme azonban nem volt
teljes. Hátravolt még a legveszélyesebb ellenfél: Titus Tatius. Őt már nem a
vak bosszúvágy vezette, hanem jól megfontolt haditerv szerint járt el.
Váratlanul, hadüzenet nélkül tört be Róma területére, és elsőnek a Capitolium
dombon épült fellegvárat akarta elfoglalni, hogy innen felülről támadhasson a
városra.
A város erősségének, a fellegvárnak
volt egy vitéz parancsnoka: Spurius Tarpeius, és ennek volt egy szép leánya,
akit római szokás szerint apjáról Tarpeiának neveztek. A leány egy alkalommal
kiment a várból, hogy a domb oldalán fakadó forrásból az áldozáshoz friss vizet
merítsen. A szabinok ekkor már napok óta hiába ostromolták a várat. Most éppen
lopva, járatlan ösvényeken próbálták megközelíteni, amikor Tarpeiával találkoztak.
Elfogták, és királyuk elé vitték. Titus Tatius így szólt hozzá:
- Nem érdemelsz kíméletet, mert
annak a népnek vagy tagja, mely az én népem ellen gaz merényletet követett el.
De én mégis megkegyelmezek neked, ha segítségemre léssz a vár elfoglalásában.
És mikor látta, hogy a lány még
habozik, hozzátette:
- És azonkívül, hogy meghagyjuk
életedet, még gazdag jutalomban is részesítünk. Mondd meg te magad, mit
kívánsz!
- Azt adjátok nekem, amit bal
karotokon viseltek - felelte Tarpeia. Látta ugyanis, hogy a szabin harcosok
nehéz aranykarikákat hordanak a bal karjukon.
- Megkapod - mondta Titus Tatius.
Tarpeia erre az éj beálltával az
őrizetlen ösvényeken becsempészte a szabinokat a várba. Ezek a mit sem sejtő és
álomba merült rómaiakat lemészárolták, és urai lettek az egész város felett
uralkodó magaslatnak.
- Most rajtatok a sor - állt elő
Tarpeia -, adjátok meg a jutalmat, amit ígértetek.
- Jól van, gyere - mondták a
szabinok -, hadd rójuk le hálánkat veled szemben!
És reá dobálva pajzsaikat,
agyonzúzták a leányt. A szabinok ugyanis nemcsak az aranykarikákat, hanem
pajzsukat is a bal karjukon viselték. Így bűnhődött az áruló, népének árulója.
Halála után holttestét ledobták a vár meredek sziklafaláról, melyet azóta is
Tarpeia sziklájának neveznek.
Másnap a rómaiak megdöbbenve
észlelték, hogy a Capitolium vára nem az övék, ott már a szabinok az urak.
Romulus azonnal kirendelte légióját arra a síkságra, mely a Palatium és
Capitolium dombjai között terül el. Állt már a légió dühös haraggal, harcra
készen, de a szabinok nem mozdultak. Megvárták, míg a rómaiak
türelmetlenségükben a Capitolium ellen indulnak. Csak akkor csaptak össze
velük, a domb lejtős oldalán. A szabinokat Mettius Curtius, a rómaiakat Hostius
Hostilius vezette. A terep rendkívül kedvezőtlen volt a rómaiak részére. Mert
míg ellenségeik kényelmesen hajíthatták rájuk felülről dárdáikat, nekik a
puszta előrehaladás is nagy fáradságukba került a meredek hegyoldalon. Sokan el
is estek közülük. De vitéz vezérük, Hostius Hostilius újra meg újra harci
kedvet öntött beléjük, maga is példát adva a bátorságra. Mindenütt ott termett,
ahol szükség volt gyors cselekvésre. De egy dárda őt is elérte, és vérbe
borulva elesett. A római csatársor azonnal megingott, és hátrálni kezdett a
város kapuja felé. A menekülő tömeg Romulust is magával sodorta, és már-már
attól kellett tartani, hogy a szabinok magát a várost is elfoglalják, amikor
Romulus, fegyverét magasra emelve, Jupiterhez fohászkodott:
- Jupiter atya! A te madaraid
intettek engem arra, hogy itt a Palatiumon vessem meg a város alapját. Ezt meg
is tettem. De a várat, melyhez árulás útján jutottak, a szabinok tartják
megszállva, sőt már a síkságot is elözönlötték, és fegyverüket forgatva, a
város kapuja felé közelednek. Kérlek téged, istenek és emberek királya, tartsd
innét távol az ellenséget! Ne engedd, hogy városunkat elfoglalja! Vesd ki a
rómaiak szívéből a rettegést, és állítsd meg ezt a rút futást! És én templomot
ígérek neked, álljon majd ezen a helyen, és legyen bizonysága késő századoknak
is, hogy a te segítséged mentette meg a várost. Legyen a templom Jupiter
Statoré, a Megállító Jupiteré!
Ezután a menekülő katonák felé
fordult, és mennydörgő hangon így kiáltott:
- A legjobb és legnagyobb Jupiter
azt parancsolja, hogy itt megálljunk, és szálljunk szembe az ellenséggel!
És csodák csodája: a menekülő
katonák mintha csakugyan Jupiter hangját hallották volna, megálltak,
megfordultak, és Romulusszal az élen újra csatasorba álltak.
Éppen ideje volt. A szabinok vezére,
Mettius Curtius, aki elsőnek ereszkedett le a fellegvárból, és aztán lóra ülve
a síkságon üldözte az elmaradt rómaiakat, már a város kapuja felé közeledett,
és hangos szóval így kiáltott a rómaiak felé:
- Hitszegő vendéglátók, lám,
legyőztünk benneteket! Nem is vagytok ti méltó ellenfeleink! Legalább most
megtanultátok, hogy mennyire más nőket rabolni, mint férfiakkal harcolni!
Így dicsekedett. Felfuvalkodott
hangjával teleharsogta az egész síkságot. Romulus katonái arcát szégyenpír
borította el. Egynéhány ifjú nem tudta ezt tovább tűrni, és anélkül, hogy
parancsot kaptak volna rá, a szabin vezér ellen indultak. Erre Mettius Curtius
mivel egymaga volt visszafordult serege felé. A kis római csapat utána. Mettius
Curtius lova azonban a harci zajtól megvadulva nem fogadott szót gazdájának,
nem a szabinok felé vágtatott, hanem egyenesen a mezőség közepén levő iszapos
mocsár felé. Már el is tűnt az iszapban, és a szabinok már elveszettnek hitték
vezérüket, amikor a ló újra felbukkant, és lovasával együtt partra ugrott. A
szabinok üdvrivalgással fogadták a vezér megmenekülését, és jó jelnek vették a
további harcra.
Mert most már mindkét fél készült a
döntő ütközetre. A seregek felálltak egymással szemben, a vezérek buzdító
szavakat intéztek katonáikhoz. És már várták a csatára hívó kürtjelet, amikor
mindkét sereg figyelmét különös látvány kötötte le. A palatiumi kapun Hersilia
vezetésével kitódultak az elrablott szabin nők, sokan gyermeküket tartva
karjukon, és a mezőség közepére, a két sereg közé siettek. Egyik oldalról
apáikat, a másik oldalról férjeiket kezdték kérlelni:
- Ne szennyezzétek be magatok egymás
vérével, mert átkozottak lesztek! Ne vétkezzetek utódaitok ellen: gyermekeitek,
unokáitok ezek! És ha mindenképpen vért akartok ontani, fordítsátok mireánk
haragotokat, hiszen miattunk háborúskodtok, miattunk éri halálos csapás
férjeinket meg apáinkat. Öljetek meg minket! Szívesebben elpusztulunk, mint
hogy elvesztvén benneteket, özvegyekké vagy árvákká legyünk!
Az asszonyok szavait a gyermekek
hangos szava kísérte, akik nagyapjuk nevét kiáltották, ahogy erre az anyjuk
megtanította őket. Azután csend lett. A harcosok, akik még nemrég egymás vérét
akarták ontani, most a szemüket törülgették. Majd megindultak a szabinok, de
most már fegyver nélkül, hogy lányaikat és unokáikat ölelhessék. Most már az
öröm és békesség hangjai töltötték be a mezőt. A két király, Romulus és Titus
Tatius is megindult egymás felé, hogy békét kössenek. De nemcsak békét
kötöttek, hanem abban is megegyeztek, hogy a két népből egyet alkotnak,
egyesítik királyságukat, és a két nép fővárosává Rómát teszik.
Így lett Róma még hatalmasabb. Hogy
azonban a szabinok ne érezzék, hogy ők mégiscsak idegenek, a város polgárait
ezentúl nem cíviseknek, hanem quiriseknek nevezték. Ez a szó pedig Cures, a
szabinok régi fővárosa nevéből eredt.
Amilyen keserves volt a
háborúskodás, olyan édes volt most a béke. És akik ezt megteremtették, a szabin
nők, még kedvesebbek lettek férjeiknek. Romulus, aki a megnövekedett népet
harminc új törzsre osztotta, ezeket a törzseket a nők nevéről nevezte el. A
csata emlékére pedig azt a tavat, amelybe Mettius Curtius majdnem beléveszett,
Curtius-tónak nevezték el.
Ettől fogva Titus Tatius haláláig
két király uralkodott Rómában. A szabin király szintén Rómába tette székhelyét.
De néhány esztendő múlva Romulus egyedül maradt a királyi trónon. Titus Tatius
ugyanis egy alkalommal megsértette Lavinium követeit, mert eltűrte, hogy
rokonai elkergessék őket, és mikor ezért panaszt tettek nála, a sérelmet nem
orvosolta, hanem gőgösen így válaszolt:
- A rokonaim kedvesebbek nekem, mint
a laviniumi követek.
De mikor a latinok közös ünnepére az
ősi latin városba, Laviniumba ment, hogy áldozatot mutasson be, maga lett az
áldozat. A laviniumiak, nem feledkezve meg a követeiket ért sérelemről, reá
rohantak és felkoncolták. Romulust régi szövetség kötötte Laviniumhoz, és bár
fájlalta királytársa halálát, mégis hű maradt a szövetséghez, mert egyrészt
Titus Tatius maga volt az oka halálának, másrészt a békét többre tartotta a háborúnál.
Ettől fogva még hosszú ideig
uralkodott Róma alapítója és első királya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése