A gyönyörűen havas táj országútján
két csilingelő szánka jött egymással szemközt. Az egyik a Halász-major felől, a
másik a tengelyi puszta irányából. Azon a ponton találkoztak, ahol az
országútról egy mezei dűlőre lehetett letérni, a nagy rónaság felé. Az egyik
szánkának persze balra esett a letérő, a másiknak meg jobbra, A dűlőútra
kanyarodás előtt egyszerre állott meg mind a két szánka:
—Hóha-hó!...
—Szervusz, Bódi!—kiabált át a
Halász-majorbeli szánka ura a másikra.—Szervusz Marci!—hangzott a szivélyes
üdvözlet onnan is.—Úgy látom, egyfelé törekszünk; hadd lássalak már egy kicsit
közelebbről; ezer esztendeje, hogy nem láttalak.
A két úr egyszerre kezdett
lecihelődni a szánkóról. De nemcsak ők, hanem a társaik is. A Halászék
szánkáján, az úr mellett, egy bebugyelkázott fehér galamb csücsült, egy
hamisszemű kisleány, aki, mire az édesapja lehurcolkodott, a másik oldalon már
úgy leröppent az alacsony ülésről, akár a pipiske az árokpartról az útra. A
másik úr, karvai Karvay Boldizsár vala a fiával, a sebesülten hazakerült
zászlóssal, akit néhány heti üdülésre hazaküldtek a kórházi kezelésből. A
zászlós is lelépett a szánkáról és ámbár egy kicsit bicegve, a szomszédék felé
indúlt.
Mindnyájan megörültek egymásnak.
Hamar kiderült, hogy ugyanegy járatban is volnának. Mind a ketten orosz
foglyokat szeretnének kapni a „táborból”. Nagy a hiány munkáskézben.
—Akkor ne sokat
ácsorogjunk,—indítványozta az öreg Halász.—A gyerekek üljenek a te szánkádra és
menjenek elől, hogy vigyázhassunk rájok. Te pedig gyere ide hozzám,—annyi a
beszélgetni valónk.
Így történt. A gyerekek a Karvayék
szánkóján előre surrantak. Az öregek a másik szánon követték őket és
elmélyedtek aközben mindenféle komoly beszélgetésbe, gazdálkodási bajok
megállapításába.
*
A két gyerek kis ideig némán ült
egymás mellett; mind a kettőn elfogódást lehetett volna észrevenni, ha lett
volna, aki figyelje őket. Azután a zászlós megszólalt:
—Mondja, Katica, miért nem válaszolt
a levelemre?
A sötétszemű fruska elpirult;
gyönyörű, lelkes szemét a legényke felé fordította:
—Nem kaptam én magától
levelet,—mondta mohó mentegetődzéssel.
A fiú olyan tekintettel
csudálkozott, amelyben az örömnek s az elégedetlenségnek egyképen volt nyoma.
—Istenem—mondta—akkor mégsem úgy
van, hogy szándékosan mellőzött; (emiatt volt a szemében az öröm) pedig milyen
hosszú levelet írtam! (Ennek a gondolata bántotta: hogy minek vész; el éppen az
ilyen levél.)
—Nem kaptam,—erősítette a
kisleány;—semmit sem kaptam én.
—S ha megkapta volna a levelemet,
válaszolt volna rá?
—Hogyne!
—Szívesen?
—Szívesen!
Az ifju olyat lendűlt a szánkában,
hogy majdnem kifordult belőle.
—Hurráh! Akkor minden jól van; akkor
nem búsulok tovább!—kiáltotta.
A leányka elpirult. Mosolygott egy
kicsit, de nem merte mutatni, hogy valami kellemeset érez.
—Ne kiabáljon úgy,—súgta, jelentősen
intve fejecskéjével a kocsis felé.
A fiú megértette.
—Süket,—mondta boldogan, abbeli
nekiszelesedett örömében, hogy a leány ezzel a bizalmas intésével titkos
összeesküvésnek válik részesévé, ő vele együtt.
—Édes Katica! Édes kis
Katica!—áradozott a hevülő zászlós, de nem tudta folytatni. Csak nézte a
mellette riadtan meghúzódó eleven virágszálat, aki csak a feje elfordításával
próbálta megérttetni, hogy nem akar többet is hallani.
De a zászlós már máshol is kiáltotta
a tűzpróbát; nem hagyta abba, amit elkezdett; csak várt egy kicsit; hisz' olyan
gyönyörűséges, olyan minden vércseppet a szívére kergető érzések fojtogatták.
—Édes kis Katicám!—tört ki végre
belőle,—nagyon szeretem magát!...
Ez hát megvolt mondva nyiltan. A
leányka összerezzent és most már ő lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a
szánkából. De a zászlós utánakapott s megfogta.
—Hallgasson! Eresszen!—mondta Katica
szemérmesen.
—Nem hallgattam-e eddig?—mormolta a
zászlós, miközben a leány karjáról lesiklott a keze;—pedig tudta maga... tudott
maga mindent. És aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam
egészen közönyös.
—Mit tettem én? Mikor tettem én
valamit?—riadozott a leány és nagy szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú
arcán.
—Édes Istenem, már nem emlékszik?
Igazán elfeledte? Amikor a tavasszal,—ó, már háromnegyed éve!—arra kértem magát
Petőéknél a nagy kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak,
hogy eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak
egy gondolatnyi kis időre, s...
—Éppen akkor véletlenül leesett a
kontyom; igazán nem akartam; de a tenniszezés közben meglazúlt...—hadarta a
leány tiltakozva.
—Még ezt is elveszi tőlem?
Olyan nagy bánat volt a hangjában,
hogy a leány megsajnálta:
—Nem veszem el,—mondta
hirtelen—azért sem veszem el. Gondoljon, amit akar.
—Katicám!
A zászlós a jó meleg szánkótakaró
alatt a kis leány kezét kereste.
—Adja ide, szívem, adja ide, hadd
szoríthassam meg egy picit.
—Nem! Hova gondol? Nem. Látnak is...
—És ha nem látnának?
A leány hamisan mosolygott:
—De látnak.
—Feleljen, könyörgök.
—Mondtam már, hogy: de látnak.
—Katica, maga kegyetlen; látja ezt a
sok havat? Maga is ilyen fehér, hideg, ragyogó, megbűvölő, de fagyos. Mondja,
ha már nem bírtam magammal és mindent megvallottam, mi lesz most már énvelem?
—Az Isten majd megsegíti és
hazakerül épségben, végképen.
—Nem a jó Istennel van nekem most
bajom. Én most csak azt akarom tudni, gondolt-e rám... nem, ez nem elég, nekem
ennél több kell, sokkal több: szeret-e egy kicsit. Mondja, kis Katicám?
Gondolja meg, mit mond; mert ha nem szeret, akkor én biz' Isten nem jövök
vissza többet soha—soha...
A leány megszeppent. Anyáskodó
gyöngédséggel mondta:
—Lássa, nincsen esze.
—Szeret-e? Erre feleljen nekem.
—Ahogy maga mondta,—volt a rebbenős,
szemérmes, halk válasz.
—Hogy mondtam? én istenkém.
—„Egy kicsit...” így mondta.
A zászlós most már nem bírt boldog
meghatottságával. Odaerőszakolta a kezét a kis leány muffjába és szótlanul
szorongatta az engedelmessé vált kezecskét.
A szánka eközben röpült; a havas táj
egyetlen végetlen fehérségbe veszett; alig látszott rajta egy-egy kis sötét
folt; egy-egy félig behavazott bokor... a csutkaföldek mentén gubbaszkodó
fogolycsapatok; messzire innen néhány varjú lomhán húzott el valamerre, ahol
tanyák vannak.
Olyan igazi tél volt; a lovak
fülére, sörényére zuzmara-gyöngyök rakodtak le; a levegő tisztának látszott,
mégis tele volt párázattál, amely parányi jegechulliatással ülepedett le a
szánkára s a benne levőkre. Még a nagy csend is a teljes, tökéletes telet
bizonyította. Sehol senki; még egy cippanó madár sem. És mégis tavasz volt;
édes, verőfényes tavasz; a hótenger szikrázásából is kiáradó tavasz.
A zászlós megszólalt.
—Fel vagyok terjesztve kitüntetésre
és előléptetésre; mindennap várom a tiszti kinevezésemet; még édesapám sem
tudja; megakartam lepni, csak magának mondom meg.
A kisleány egy picit
visszaszorította a fiú kezét.
—Úgy tekintem magát, mint a
menyasszonyomat!... súgta a zászlós.
—Jaj!...
—Mint a kis feleségemet!
—Jaj!
Ez a két elsugott ijedt „jaj” olyan
volt a fiunak, mint a szférák muzsikája.
Mind a ketten megborzongtak, de nem
a hidegtől.
—Katicám, lelkem, ezentúl, ír,
ugy-e? akkor is ír, ha tőlem nem kap hírt, tudja, milyen nehéz az néha, hogy
ott kint írjon az ember. Különben teszek én arról,—mondta hevesen, elszántan.
A leány megint azzal a néma
kérdéssel, azzal a rebbenős tekintettel fordult hozzá:
—Tudja mit? én még ma megkérem az
apjától.
—Szent isten!
—Én nem bírok úgy visszamenni a
poklok tornácára, ha nincs, ami az üdvösségem reményével védjen meg minden
rossztól. Ha magát most ide nem igérik, akkor én elesem, érzem...
A leány elsápadt.
—Kérjen meg inkább, csak ne mondjon
ilyeneket. (A szeme elborult, könybe lábbadt.)
Összenéztek.
A fiú kivette a zsebkendőjét s
meghatva törölte meg a kisleány könyes szemét. Azután egymásra mosolyogtak.
A szánka befordult az állampusztára,
ahol a rabokon kívül a fogolytábor lakói is el voltak helyezve.
A két gyereknek már csak pillanataik
lehettek ilyen édes kettesben. A fiú valamit akart még. Sürgetve kérdezte:
—Katicám, édes kis Katicám, addig
is, amíg a szüleink megtudhatják... nem merte folytatni, benső megdöbbenéssel
csak annyit tett még hozzá:—igen?!
A kisleány lesütötte a szemét és kis
vártatva, alig észrevehetően bólintott; a szája csak annyira nyílt meg,
amennyire egy lélekzetvételhez kellett. A fiú mégis meghallotta a remegő ”igent...”
*
Amikor a szánkák megállottak s az
urak kiszállottak, a két öreg elbámult a fiatalokon.
—Nézd,—mondta Halász
Karvaynak,—nézd, milyen pirosak; majd kicsattan az arcuk.
Karvay-papa legyintett:
—Hja, a fiatalság! Ezeké a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése