Virrad. A tollam félre téve
mosolygok és rá gondolok,
lágy, gyermeteg tekintetére,
hangjára, mely körülcsobog.
Nézett már rám ilyen szelíd szem,
a hang sem új, e friss patak.
De vallom: szent e földön minden,
és áldott minden pillanat.
Régismert édes gyötrelemmel
csodálom válla szép ívét,
szépségét úgy iszom szememmel,
mint hajdan más valakiét.
S hunyó lelkemben újra éled,
miről azt hittem, rég halott,
a megfakult színekben élet,
elevenítő fény ragyog.
Szeretlek! – mennyi szép titok van
e szóban, mely mindenható!
Ha úgy halódom, megtiportan,
akkor is vallom: élni jó.
Sok elsuhant évezred álma,
mely most puhán felé lebeg…
Földi édenbe kaput tárva
szakadnak szét a fellegek.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése