Valerij. J. Brjuszov: Koszorú egy sírra

Én nem vittem sírodra rózsát.

Nyugszol a sűrű hó alatt,

s nem voltam nálad, idegen szem

gyászom nem gáncsolhatta, látod,

még csak nem is sirattalak.

Mit számít ez, mikor szívemben

a nyugtalan gyönyör halott.

Hisz kínzó éjeimben áldott

arcod visszfénye meg se rezzen,

tisztán őrizlek, tudhatod.

Növekszik bennem a halálod,

az emlék újul szüntelen.

A jeges éji gyötrelemben

kivánlak, hívlak, felkiáltok,

s elcsitulok: itt vagy velem.

Hát mit tegyek? E fagyban éljek?

Magtalan gyászban, nélküled?

Vagy éljek termőn, teljesebben,

új lángok, lázak, szenvedélyek

bontsák ki bennem fényüket?

Én nem vittem síródra rózsát,

ím, engesztelésül fogadd

virágaim legkedvesebbjét.

Mindenemet sírodra tettem,

mindent, mi vágy, mindent, mi emlék,

a könnyet, mit nem sírtam el még,

s az eljövendő csókokat.

/Ford.: Tóth Judit/