Ki hall az én szivem sebérül,
magába hull
és elfehérül,
társtalanul.
Mint a kivert,
vár s félve-fél,
neki a kert
búról mesél.
Hiába megy,
nem lel barátot,
arcán a jegy
s az átok.
Virágja is
elhervadoz,
már rágja is
a rossz.
Az éjbe súg,
vak égbe néz,
itala lúg,
lege penész.
Kik meghallják a titkom,
magukban ülnek,
fejük titkon
lecsügged.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése