Ezüst szelek évszaka jött meg,
éjjel-nappal folyton zörögnek,
a házak között szárnyukat
úgy csapkodják,
mint a ketrecbe zárt ludak.
Vagy már, tavasz szíve, te verhetsz
dobogva, mikor a hideg szesz
kék fényével még fagy borong
reggel korán
s ködben ül a piros korong:
a Nap följön a láthatárra,
s előtte állva pár akácfa,
mint manapság a lány fius
hajjal, sután
várja, hogy jön-e március.
De az ég mégis délfelére
a napot ( míg másik felére
elég magasan átivel)
ragyogóra
törli fehér felhőivel.
És úgy ragyog, oly fénnyel süt le,
mintha titokban már örülne
a kozmoszban valaminek,
nem is tudom
igazában, az mi lehet.
csak szél fúj, s talán kedvfakasztó
az is, hogy a kis szakasztó-
vékából a tarkababot
pölyhözik a
fénynek tartva az asszonyok.
S hol hó csapódik még a szélbe,
hol a barkák ezüst pihéje
lobog, a berekből kiszáll,
s az is lehet,
hogy föntről tisztán látni már:
amit a szél kopogva föltör,
kibujik a tavasz a Földből,
ahogy idelenn kicsibe
a tojásból
kikászálódik a csibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése