Szekeres Ilona: Vadgesztenyevirág

A vén vadgesztenyefa ott állt a Duna partján. Kegyetlen, zord február végi nap volt: a nagy folyó még jégtáblákat sodort, s a szél vadul,

zabolátlanul nyargalászott, amerre csak kedve tartotta.

- Süvíthetsz már, nyargalászhatsz, úgyis rövid az időd! - bólogatott bölcsen a vadgesztenyefa, s a dolga után látott. Megüzente minden ágának: - Készülődjetek, nyújtózkodjatok, elég volt a szunyókálásból!

A kis rügyek is sorba álltak, hogy meghallgassák Fa anyó utasításait: - Te a harmadik ágam hegyében leszel...Te gyönge vagy, beljebb kell kerülnöd...Nézzelek csak... - vizsgálgatta az egyik rügyecskét -, úgy látom, elég erős vagy, hogy a koronámra tűzzelek...

Minden kis rügy megkapta a kijelölt helyét, s már indultak is felfelé, hanem az egyik rügyecske váltig elégedetlenkedett:

- Én nem akarok a negyedik ágadra kerülni, s hozzá még legbelül... Hiszen ott nem lát meg senki!

Fa anyó megcsóválta a fejét:

- Ej, hát hova akarsz menni? - kérdezte haragosan.

- Fel, fel a koronádra, s annak is a leghegyibe. Senki se legyen körülöttem, se mellettem. Azt akarom, hogy mindenki csak alattam legyen!

- Az az én dolgom, hogy kit engedek fel oda! - mondta a vadgesztenyefa. Aztán csöndesen hozzátette: - Jobban tudom, mint te, hogy ki való a koronámra...

- Pedig én csak azért is ott leszek! - feleselt a kis rügy, s meg sem várta Fa anyó válaszát, elindult felfelé.

Aki előtte járt, azt félrelökte, aki mellette jött, azt megelőzte, s nem is állt meg, míg fel nem ért a gesztenyefa koronájára, annak is a legisleghegyibe. Kicsit szédült idefent, de azért boldog volt, hogy sikerült a dolog!

Jött aztán egy másik rügy, akit Fa anyó küldött fel ide: de a nagyravágyó rügyecske gorombán elkergette:

- Én voltam itt előbb, te keress magadnak más helyet!

Most már nyugodtan szunyókált, csak néha kukkantott ki: - Tavasz van-e már?

És mert fázott még, hát magára húzta a ragacsos, bolyhos dunnácskát, s álmodozott...

- Milyen szép is lesz idefent, ha majd melegen süt a nap...Enyém lesz a legislegszebb gesztenyevirág. Az emberek pedig megállnak a fa alatt, és egészen külön csodálnak engem...Mert, hogy odafent mindenki észrevesz, az bizonyos!

Jött aztán az első, langyos napsugár. Körülcsókolgatta a rügyeket, de talán a legtöbb jutott belőle Rügyecskének ott, a fa leghegyiben. Most örvendezett csak igazán! Úgy ragyogott a barna-vöröses fejecskéje, mintha fényesre törölgették volna!

Másnap friss szél fújdogált, s játékosan hintáztatta a rügyeket. Rügyecske boldog volt, és hintázás közben letekintett a testvéreire:

- Ebből is több jut nekem - örvendezett magában.

Éjszaka azonban hideg volt még: a kis rügyek borzongva bújtak az ágak alá mag a fa derekához. Védelmet, segítséget kértek Fa anyótól. Mi tagadás, Rügyecske is didergett odafent, de aztán arra gondolt, hogy ő a legszebb, a legerősebb, hát csak nem ijed meg egy kis hidegtől. S keményen állta a sarat!

...Valahogy azért elmúltak a zord, kora tavaszi napok, a hideg, viharos éjszakák. A tél végleg elköltözött a Duna partjáról, s a napsugárkövetek mind sűrűbben érkeztek a földre. Ébredt, éledt az egész világ! A kicsi rügyecskék ujjongva pattantak fel: apró, gyűrött ruhájú, zöld levelekkel köszöntötték a tavaszt. Hamarosan csupa merő halványzöld selyembe öltöztették a vén vadgesztenyefát. A levelek között pedig karcsú bimbók fürödtek a napsugárban.

Rügyecske odafent ugyancsak igyekezett. Gyönyörű leveleket bontott ki, s boldog-büszkén dajkálgatta bimbóját:

- Te leszel a legszebb gesztenyevirág... - dalolta neki harmatos hajnalokon...

A budai hegyekben csodálatos májusi dalt csilingeltek a gyöngyvirágharangocskák azon a hajnalon, amelyen kinyíltak a gesztenyefa virágai. Mint a karácsonyfa gyertyácskái, úgy álltak szép sorjában az ágakon. Tiszták, fehérek voltak, s minden kis szirom belsejében pici, rózsaszínű szív ékeskedett.

Odafent, a fa hegyében is virággá nyílt a bimbó. Gesztenyevirág valóban mintha egy kicsivel pompásabb lett volna a többinél. Fehér volt, mint a frissen hullott hó, s szívecskéje pirosan dobogott. Napfény csókolgatta, szellő elringatta, rózsaszínű hajnalokon friss harmat mosdatta.

A szép virág boldog volt: csak néha nézett le a többire.

Egyszer aztán elbújt a nap, s úgy elbújt, hogy nem is látszott ki a sűrű, fekete felhők mögül. Először csak a szél fújt, de aztán átadta helyét a viharnak. Az pedig zúgva, bőgve nyargalt végig a Duna partján, csavargatta, recsegtette a fákat, az ágakat. Sűrű, hideg esőt is hozott magával, s Gesztenyeanyó levelei gyűrötten, tépetten csüngtek alá: de még így is óvták, vigyázták a gyenge, hófehér virágokat.

Csak Gesztenyevirágot nem védte meg senki. Hiszen olyan magasan volt, hogy még a saját levelei sem értek fel hozzá. Vihar pedig nekiment, tépte, cibálta, piros színű patyolatszirmait rendre lesodorta.

Gesztenyevirág hajladozott, ingadozott: a vihar erősebb volt nála. Letörte, s Gesztenyevirág aléltan hullott Fa anyó ölébe. Az pedig magához ölelte engedetlen, szép gyermekét, és csendesen elringatta..

/Forrás:/ "Tavasz van gyönyörű"/