Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét:
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen:
igérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után,
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked:
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése