A kapu fölött félkör-ív.
Halmok, zabtáblák, rét meg erdő.
Bekerített park hűse hív
s egy édes ház, egy szívmegejtő.
Hársfák, vastagderekuak,
nyúlnak a sötétlő magosba,
kétszázesztendős korukat
jubilálják fölsorakozva.
Fönt összezárul boltívük,
Oldalt pázsit, ápolt, virágos?
kerti-út azon, mindenütt
kimérten egyenes, szabályos.
A fasorban barlang-ború:
földjén foltja sincs napvilágnak.
Nagy-messze alagút-kapu
gyanánt világlik a kijárat.
De jő a virágzás-idény,
s a kerítés körül a hársak
árnyékuk lóbálva tömény
illatfelhőt bódítva ráznak.
Sétáló, aki arra megy,
beszívja valahánya mélyen
e titkos illatot, melyet
senki nem ért, hacsak a méh nem.
E percekben, amikor így
eláll tőle a szív ütése,
akár egy szép könyv, andalít,
könyv, melynek a kert a kötése.
A vén fán a virágtömeg
- függönyként borulva a házra -
úgy ég, hogy viaszmód csepeg:
az eső lobbantotta lángra!
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése