Látod ott azt a két régi
szürke várat szembenézni,
fent a naptól csupa láng,
hol a Hellespontus dörg át
vágtatón a Dardanellák
magas sziklakapuján?
Hallod a víz tombolását?
Most csapja szét ostora
Ázsiát Európától,
de a szerelmet soha.
Héró és Leánder szivébe
az édes kínt röppenté be
Ámor isteni nyila.
Héró Hébeként virágzó
Leánder zergeként szálló,
vad hegyek vadász fia.
De a bősz atyák tusája
szétdúlt egy pár víg eget,
s a szerelem szép gyümölcse
örvény torkán lebegett.
Sestos sziklatornya mellett,
mit örök viharral vernek
Hellespontusi habok,
ott ült a lány esti csendbe,
Abydos partján merengve,
hol a szép másik lakott.
Ah, ahhoz a messze parthoz
híd pallója nem terem,
egy hajó sem indul arra, -
s útra kélt a Szerelem.
Ő a labirint-homályon
átsuhan biztos fonálon,
a balgába észt cserél,
erdők vadjait igába
dönti s tűzfúvó bikába
gyémánt eke kényszerét.
Még a Styx is, a kilencszer
körbeforgó, sem lehet
gátja - átrepül hölgyével
Plútó zord háza felett.
Ő gyújtotta fel Leándert,
hogy vágyaival a tengert
vágja ketté egyedül.
Hogyha a Nap szép sugára
lankad, bátran csap az árba, -
s Pontusra nagy éj terül.
Érckarja hullámot dönt szét,
megy a drága part iránt,
s fent az erkélyen már messze
int a fényes fáklyaláng.
Jön a csöndes boldog óra
s a didergőt átkarolja
a sötét nagy víz után,
jön az istenülés perce,
a szerelem édes mersze,
mit a szív gyújt, a titán, -
míg a szendergőt Auróra
Édenéből felveri
és a tenger hideg ágyán
rebbennek szét percei.
Így rohant harminc nap éjbe,
titkon elrabolt csók fénye
volt a boldog ifjú pár,
mint a nászéj édes álma,
mit az Isten is sajnálna,
örökifjú és sóvár.
Ismeretlen ez olyannak
aki nem a néma Styx
rettentő partján rabolja
égi fák gyümölcseit.
Hesperus és Auróra
váltakozva szállt hajóra,
de a boldog gyermekek
nem látták a lomb hullását,
észak tornya indulását
s a közelgő bősz telet.
Tapsoltak, hogy a Nap egyre,
egyre szűkebb körbe fut
s éjük gazdagabb üdvéért
balgán áldották Zeust.
És a Mérleg halkan ketté
osztá fent a nappalt s estét
s ott állt a szép tünemény
sziklavárán várakozva,
s lent a Nap lova robogva
nyargalt az ég peremén.
Csendes volt a tenger s tiszta,
nagy tükörként, szabadon, -
s még egy szellőtől se rezzent
a kristály-birodalom.
Delfinek szöktek a légből,
játszva az ezüstben fénylő,
tiszta szent víz elemén:
barna mélynek mozdult zára,
s megpihent a Hold sugára
Thétis tarka seregén.
Ők látták egyedül szemmel
a rejtelmes nagy frigyet,
de Hekaté intett s ajkuk
még az Ég sem nyitja meg.
S fent a lány a szép tengerre
nézve, ily lágyan szenderegve
biztatá az elemet:
"Boldog Isten! Fény hozója!
vakmerő, világ csalója,
ki rossz - s hűtlennek nevez.
Csal az emberek családja,
s szörnyeteg apánk, a kő,
de te áldott vagy és jó vagy,
szívünk búján könnyező.
"Naptalan sziklafal árnyán
sírnék életem magányán,
mint a virág a semmiben,
de roppant hátadra békül,
csónak nélkül és híd nélkül,
s karjaimba leng hívem.
Borzasztó vizeid mélye,
szörnyű tornyokat emelsz,
de a szerelem megindít,
téged a nagy hős megejt.
"Téged is, tengert vezénylő,
megkapott Eros, a fénylő,
hogy a rózsákkal födött
Hellét az Aranykos vitte,
bátya társaként röpítve,
meredek mélyed fölött.
Szépsége villámtüzétől
felszöktél száz ölnyire,
s a kos hátáról ledobtad
a tenger legmélyire.
"Ő azóta lent istennő,
vízi mély barlangban lengő,
ott mint halhatatlan él,
óvja a szegény szerelmet,
angyalként vad szíved mellett,
int s a gálya parthoz ér.
Szép Hellé! Istennők holdja!
Égi lény, segíts nekem!
hozd ma is karomba régi
útján messzi kedvesem!"
S már az est a vízre rászállt,
s ő lengette fent a fáklyát
az erkélyen szerteszét,
hogy az úttalan pusztákból
érte küzdő kedves vándor
lássa meghitt fényjelét.
S hah, most messze zúg és dördül,
forr a tenger, éjt kavar,
meghal a csillagok fénye,
s jön a nagy nehéz vihar.
S ím a Pontus tág síkjára
éj borul s a felhők szája
millió patak vizét
ontja, villámok cikáznak,
s börtönéből vad szikláknak
most minden vihar kilép:
szörnyű örvény nyíl nyomukban,
vájnak egyre lefele,
s mint a poklok torka ásít
lent a tenger feneke.
"Jaj nekem! jaj!" - sírt keserves
szókkal. "Nagy Zeus, kegyelmezz!
Ah! Mit kértem, esztelen!
Jaj, ha most az ég meghallgat
s tőrbe esik a viharnak
a kétszínű tengeren.
Minden tengeri madár most
gyorsan otthonába tér,
minden viharedzett gálya
őrzi biztos rejtekét.
"Ah, a hős, rettenhetetlen,
egy nagy istentől veretten
biztos ismét útra kelt.
Megfogadta itt elválva,
a szerelem szent szavára,
csak a halál menti fel.
Ah! talán e pillanatban
a vihar hátára rogy
s most rántják le az örvénybe
a lázongó vad habok!
"Csalfa Pontus, csöndességed
árulás burkában fénylett,
színre voltál csak tükör:
álnokul pihent hullámod,
hogy csalóka tartományod
foglyul ejtse, mint a tőr.
Most nagy börtönödbe zárva,
nem mehet többé haza,
áldozatod lett, s rázúdul
minden rémség vihara!"
Nő a szélvész tombolása,
vad hullámok Ararátja
lesz a tenger és a kő-
sziklák lábához csapódva
hab zúg, reng a tölgyfaborda -
nincs hajó, menekülő!
S fent a fáklyaláng kilobban,
az út fénylő hajnala,
borzalom a nagy víz végig,
borzalom a part maga.
Most a lány Aphroditéhez
sír, tegyen a szörnyűséges
hullámokra halk igát.
És a zord szelek urához,
hogy hekatombákat áldoz
s egy aranyszarvú bikát.
"Minden istennő a mélyben,
minden isten fent s te Nap,
öntsetek irgalmazón a
vad tengerre olajat!"
"Halld meg hangom a magasból,
bukkanj fel zöld csarnokodból
boldog Leukothea!
Fátylad a hajóst a puszta
vízből gyakran visszahúzta,
ha viharba fúlt jaja.
Add kezébe most szent fátylad
melynek titkokkal szövött
fénye testünk föllebbenti
a tenger sírja fölött!"
És a vad szél áll hallgatva
s az ég peremén magasba
leng Eos fénylő lova.
Csöndes a víz ősi medre,
sima tükör fent üvegje,
levegő s víz mosolya.
Halkan torlik a kőgáton
a hullámok erdeje,
s játszva csöndben egy holttestet
ringatnak a part fele.
Ő az, ő, nincs benne élet,
mégis hű szent esküjéhez!
Mint a villám, rámered -
könnyeinek nincs hullása,
jajszavának nincs búgása,
jégremény hint rá deret.
Kábán néz a puszta mélybe
és az éther-fénybe, túl,
s csüggedt arca holt márványán
nemes hajnal pírja gyúl.
"Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek - és a vér megalvad:
hull a könny - és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!"
S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.
/Ford.: Gulyás Pál/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése