Alálobog a nap már, este lesz.
Egy csóvát vet a háztetőre még, de
a láp felett a hold már - vörhenyes,
akárha vértócsából kelne égre.
Áll a fülledt levegő, semmi szél,
a vizen egy derengő lomha bárka.
Árnyat vet rá egy tölgy, egy óriás fa,
melyet feketén tükröz lenn a mély.
Különös csend! Hazámnak hívtalak
gyermekkoromban, s ifjúként be gyakran
csónakáztam, ha nyugodott a nap,
a tavon a sugárzó alkonyatban!
Most holt idő les fenyegetve rám,
s a voltat megragadnom lehetetlen -
szfinx-arcával sápadtan és meredten
figyel a hűvös, idegen magány.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése