Volt kedv Trója csarnokába,
nem bukott le tornya még,
győzelmi himnusz rázta
a lant arany énekét.
Megpihent a dalnok végre,
hallgat a harc bús zaja,
most lejt Péleusfi elébe
Priamus lánya, a szép ara.
Zöld babérral ékesítve,
arra zeng-tolong az ár,
hol az istenek szent íve
s a Thymbrai trónja áll.
Messze döng az utcák padja,
tombol a Bacchus-sereg:
fájdalmában elhagyatva
csak egy szív áll csüggeteg.
Kedv nélkül a kedv-özönben,
egymagán és társtalan,
bujdosott Kassandra csöndben,
hol Apolló lantja van.
Szent ligetje legmélyébe
tűnt el a látnoki lány,
papi fátylát földre tépte
s mély harag gyúlt homlokán:
"Minden öröm újra éledt
a boldogság rejtekén,
és az agg szülők remélnek
és a húgom csupa fény.
Gyász egyedül engem görnyeszt,
én, csak én nem álmodom:
látom a közelgő szörnyet,
szárnya csattog a falon!
"Ott lobog egy fáklya, fáklya,
de nem Hymen hint ma fényt,
a felhőkig csap fel lángja,
de nem oltár füstjeként.
Lakzitól cseng a sötétség,
de a lelkem bús bozót:
hallom már az Isten léptét,
a mindent szétrombolót.
"És ezek búmat kacagják,
fájdalmamra gúny szakad,
keresem a puszták vadját
szívem torlasza alatt,
mint boldogoktól megútált,
vigadók játékszere!
sorsomat mily mélyre sújtád,
Pythia rossz istene!
"Óh, miért is vetettél le,
bús igéd kiáltni ki,
az örök vakok vermébe,
míg a lelkem látnoki?
Mért kell látnom, mi nem sejtett,
ha mozdítni nincs karom?
Indul már a ködbe rejtett,
lépked már a borzalom!
"Mit használ a dörgő rémnek
föllebbentni fátyolát?
Tévelygők tánca az élet,
a tudás biztos halál.
Oltsd ki, oltsd ki a bús lángot,
född be véres szememet!
Rettenetes igazságod
tört edénye mért legyek?
"Hozd vissza a régi vakság
csillagát, a víg napot!
Lantomon nincs több vigasság,
mióta hangod vagyok.
Nékem adtad a jövendőt
s elveszett a pillanat,
elraboltad az örvendőt -
vidd ál-ajándékodat!
"Nem koszorúztam menyasszony-
ékkel illatos hajam,
mióta lángod virrasztom
oltárodnál egymagam.
Ifjúságomat könny várta,
társamul a kín gyötört,
otthonunknak minden gyásza
gyönge szívem verte föl.
"Gondtalan keringnek mások,
szeret minden, minden él,
viszik az ifjú varázsok,
csak az én szívem alél.
A tavasz hiába hozza
szép ünnepi asztalát:
az olyan miért vigadozna,
ki a mélységekbe lát?
"Boldog, boldog Polyxéna,
szíve ittas álmain,
a legjobb hellénre néz a
szép remények szárnyain.
Keble büszke hévtől ível,
vágyát ő sem érti meg,
álma ormán nem irigyel
titeket sem, Égiek!
"Én is láttam azt a férfit,
ki a szívemmel rokon,
szép szeme reménykedésit,
szent szerelmi lángokon.
Karján boldogan leszállnék
otthonunknak lágy ölén,
de suhog egy styxi árnyék
ő közé és én közém.
"Sápadt, holt Lárváit, mindet,
Persephoné küldi már,
bárhol bujdosok, keringek,
megrohan a szellem-ár.
Ifjúságom víg dalába
jégesőként rontanak,
mint egy szörnyű, bomlott gárda -
s nem ragyog föl rám a Nap.
"Látom a tőr gyilkos fényét,
villogó gyilkos szemet,
jobbra futnék, balra térnék,
nem bocsát a rettenet:
szembe kell néznem a vésszel,
tudva, látva, csüggve rajt,
így lesz sorsom megpecsételt,
idegen föld sújt le majd."
Hangja vissza-visszazeng még -
s hah! egy vak litánia
veri fel a templom csendjét:
"meghalt Thétis nagy fia!"
Éris kígyói már hullnak,
minden isten elrohan,
s mennydörgő felhők borulnak
Ilionra zordonan.
/Ford.: Gulyás Pál/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése