Friedrich von Schiller: A zarándok

Már életem tavaszában
vándor kedvem tovavitt,
odahagytam szülőházam
s ifjúságom társait.

Örökséget, gazdagságot
elvetettem könnyedén,
s gyermek-hittel egy zarándok-
bottal útra keltem én.

Vitt a remény büszke szárnya
s titkos szóval a hit is:
hang zendült: menj, utad tárva,
messze napkeletre visz.

Míg nem nyílik rád a fényes
arany kapu, mely mögött
ami földi, égivé lesz:
halhatatlan és örök.

Este lett, majd újra reggel,
nem pihentem soha meg:
mégse, mégse lelhettem fel,
mit a szívem keresett.

Lábam elé vad ár zajlott,
hegyek állták útamat,
szakadékra dobtam pallót,
folyón vertem hidakat.

Egy nagy víz tűnt föl előttem,
keletre folyt a folyam,
s én sodrába beledőltem
bizakodva, boldogan.

A játékos habok árja
tágas tengerre vetett:
most körülvesz pusztasága,
mégsincs célom közelebb.

Ah! abba a messzeségbe
nem visz palló soha át!
sosem ér a föld az égbe,
sosincs itt az odaát!

/Ford.: Rónay György/