Mily boldog a lélek örömre kitárva,
ha új tavasz éled,
s zeng bátran az ajkon az ének,
gyeplőtelenül nekivághat a térnek,
nyílheggyel a cél közepébe találva.
Forró örömet hirdetnek a rétek:
fák közti homályon
rózsállva szövődik az álom,
erő dagad és félelmek enyésznek.
Nő képzeletünk, kőszál se merészebb,
tüzes paripákra
szállnak különös figurák ma,
míg béke özönlik ezüst folyamágyba,
s a szent panaszok visszhangjai mélyek.
Ha hetyke sorok tódulnak a szájra,
s szárnyalnak a halk szók,
fölnyílnak izzva az ajtók,
s tavasz jön, istenek isteni társa.
Búsonghat-e a dal, mit büszke dagálya
sodrán visz az élet?
Hisz látja, ha pirkadat ébred,
s szívében a föld remegései élnek,
míg újra kiönt az örök folyam árja.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése