József Attila: Századok, törődöm...

Századok, törődöm,
korán elöregszem,
a sivatag földön
álmatlanul fekszem.

Éltető, friss nedvek
nagy-eres husomba
nem öntenek kedvet
s epedek busongva.

Szemem is öregbül,
árnyékolja árok,
könnyes bölcsesség ül
rajta, mint a hályog.

Gyors emlék-pojácák
forgatnak meg ébren
s alva újra játsszák,
mily bolondul éltem.

Nehéz ez a bánat,
nem bírja az elme.
Ifjíts meg, bocsánat,
Flóra szép szerelme.