Be szeretem az árnyas nyárfaberket,
hol a szél úgy zsémbel a levelekkel,
sötét lombjával a zöldszín bereknek,
mint panaszkodó, nyűgös öregember.
Hol minden homályos alakot ölt fel,
és bűvöl a csönd - úgy érzi a lélek -,
az éji tücsök édesebben cirpel,
és csendesebben hangzanak a léptek.
Hol a szökőkút sugara lehullva
a magasból a márványmedencébe
hangjával a szelet is túldalolja,
ha zúg a szél, visszhangos térre érve.
Hol minden fájdalmasabbnak tűnik föl,
s látszólag minden keserűbbre válik
a fészke mélyén csipogó verébtől
a legutolsó fonnyatag fűszálig.
Hol a halovány csillagok világa,
a lombok közti résen átderengő,
szinte csipkét terít az út porába,
s minden csak csupa selymes csipkekendő.
Hol nyári eső cseppje függ a fákról,
fut görbe ágak gyémántfényű ívén,
s a fény fátylat sző párás ragyogásból,
s csillag villámlik minden tócsa színén.
Itt járnak-kelnek, szívüktől gyötörve,
fakó mosolyú, sápadt arcú lények,
ábrándozás árvái mindörökre,
és arái szüntelen szenvedésnek.
Itt, míg az égen csillagok ragyognak,
baján tűnődik álmok álmodója,
mi tűz-bélyegét láznak, unalomnak
és virrasztásnak mind arcára nyomja.
Itt a szerény pap, padon ülve, egyre
magányos panaszait hajtogatja,
mint tengerész, kit lakatlan szigetre
vet a tengerről a szelek haragja.
Itt a koldus, vállán tarisznyával,
meggörnyedt háttal és lesütött szemmel,
tekintetében élte iszonyával
morzsát rág, melyet lakomán szedett fel.
Itt a szép hölgy - haján fekete fátyol -
elámul csillogó csecsebecséken,
rabul esik szerelem zálogától,
akárcsak egy igazi Goya-képen.
Itt, hol a házak rézszín lángja rezdül,
nincs árulkodó jele az örömnek,
és az ágak szövevényén keresztül
a csillagok még szebben tündökölnek.
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése