Hó-borította ormokon,
messzenyúló zöld dombokon
a nap ragyogva ébred.
A harmatos bükk-rengeteg
ágat emelget, megremeg,
ujjong a létezésnek.
A patak szilaj-boldogan
fekete szirtről lezuhan
s zubogva szétözönlik.
A lét lehelete buján
csaliton, büszke fák során
a finom mohán elömlik.
A virágzó mezők felett
szunyograj, méheraj lebeg,
s kavarog zengve-zsongva -
sürög a magas fű között,
szorgoskodik, hemzseg-nyüzsög,
és zümmög tiszta hangja.
Mint örömsikoly: a szabad
s ifjú pacsirta égre csap
dalába öltözötten,
az erdőből kakukk kiált,
s a leget rigó szeli át
aranyló toll-özönben.
Ó, tüzes, fényes mindenség,
ó, pezsgő élet, lenge lét,
ó, kincsek garmadája -
ó jaj, sok múló hiuság,
mert minden meghal, s a világ
csak kínok tünde fátyla!
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése