Félrevonulva fekszek
virágzó fák alatt,
hogy múltakat
álmodjak, s régi szerelmet.
Körös-körül oly sóvár a csend,
csak méhe nesze leng,
s a völgyben távol harangütés:
nem fogom én fel,
hogy esketés
vagy sírbatétel.
Szelíd tavaszfelhő lebeg.
Ó, ifju élet,
mely véget ért,
ó, bizzsenések,
e csáb miért?
Visong a napos kerek táj.
Új reménység, új cselek!
Nem varázs kell, kikelet!
Jó pihenést
adj most nekem,
s alvó fejem
fedd el virággal teljesen!
Testem rózsás homályba vész:
ó, üdvös elfelejtkezés,
szunnyadok s fel se kelek már!
/Ford.: Viola József/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése