Matyit
mindig korholni kellett. Ha leült valahová, úgy el tudott motozni, hogy maga
sem értette, hova repült el az idő, egyszer csak a reggelből este lett, s még
semmit sem csinált! Az édesapja nagyon haragudott rá, mindig úgy hívta, te
babros!
Egy kicsi faluban laktak, amelyik olyan kicsi volt, hogy ahol elkezdődött, már vége is volt. Ott folyt a Tisza a temető alatt, s még azonfelül egy kis patak is volt, éppen a Matyiék kertje alatt. A patak vize locsolgatta a füvek tövét, s olyan szép sárga virágok nem nyíltak sehol, mint a Matyiék kerítése tövében. Itt szokott ő üldögélni a fűben, és gyűrűfüvet szedett, annak a vékony kis szárából gyűrűt kötött, elébb a mutatóujjára, aztán a középső ujjára, aztán a neveletlen ujjára meg a kisujjára. De mikor a nagyujjára kötött, akkor a többi mind kibomlott. Nem restellte a fáradságot, újra hozzáfogott megkötni az apró, csinos kis gyűrűket a többi ujjára.
Az édesanyja kiáltott neki:
- Matyi!
- Tessék!
- Gyere csak, fiam, hamar. Elküldelek a boltba. Hozol nekem két krajcárért élesztőt.
- Igenis.
Matyi felállott, és szokatlan gyorsan fenn termett a tornácon. Az édesanyjának tetszett, hogy ilyen friss, és nevetett örömében, mikor a kisfia csillogó szemébe nézett.
- Látod, ezt már szeretem. Ha édesapád látna, most örülne ő is, hogy ilyen friss vagy, mint egy kis mókus.
Matyi nem szólott semmit, csak nevetett, és kérte a két krajcárt.
- Hát fiacskám, itt a két krajcár, vedd az egyiket az egyik kezedbe, a másikat a másikba. Elmégy a bótoshoz, és megmondod neki, hogy adjon neked élesztőt, mert édesanyád kalácsot süt, és abba élesztőt kell tenni, hogy szép magas kalács legyen a tésztából.
Matyi frissen elszaladt, szaladt, míg csak meg nem állott. A bolt a falu túlsó végében volt, de a falu nagyon rövid volt. Hanem azért ő megállott, mert egy helyen nagyon szép kavicsokat látott az úton, amilyen szép kavicsokat még soha életében. Csupa fehér kavics volt. Az út mellett folyt itt az a patak, amelyik amoda lejjebb az ő kertjük alatt. De itt nem volt a víz mellett fű, hanem apró fehér kavicsok.
Matyi nagyon elcsodálkozott ezen, és gondolta magában, hogy egyet felvesz belőlük. Jó lesz az neki játszani. Mindjárt leguggolt, és a nedves kavicsok közt addig keresgélt, míg a legszebb fehéret ki nem választotta. Az olyan sima volt, mint egy pici kis galambtojás és olyan fehér, mint a hó. Matyi nagyon örült neki, s igen szerette volna, ha talál még egy ilyen szép kavicsot. Nem talált ilyen nagyon szépet, de egyet mégis felfedezett, amelyik csaknem olyan volt, mint az első. Azt is felvette. Akkor jutott eszébe, hogy öt kavicsra van szükség, ha azt a furcsa játékot játssza, hogy az ember fél tenyérrel felkap előbb egyet, azután kettőt, azután hármat, azután négyet, végül mind az ötöt egyszerre a földről. De úgy is lehet, hogy egyszerre kettőt, megint kettőt kap fel az ember. Vagy tenyérrel széthinti, s felkapkodja egyesével, kettesével, hármasával vagy úgy, hogy kettőt feldob a levegőbe, s míg az leesik, addig mind összesepri, s már a tenyerében van a sok kis kavics, mikorra a levegőből lepottyan az ötödik, amelyet feldobott. Nagyon kedves játék, éppen olyan babrosoknak találták ki, mint Matyi.
A két krajcárt ott szorongatta a markában, s csak a hüvelyk- és mutatóujjával szedegette a kavicsokat. De egyszer csak meggondolta magát, és letette a két krajcárt egy nagy lapos fekete kőre, s egész tenyérrel szedte a kavicsot.
Jaj de szép békasó! - mondta magában, mert ő békasónak hívta, mint a többi falusi gyerek, a patakban termett fehér kavicsot. Sokszor gondolt rá, hogy ezt biztosan azért hívják békasónak, mert a békák levesét, a tiszta vizet csak ilyen sóval sózta meg a jóisten. Meg is kóstolta, de nem volt semmi íze, csak olyan, mint a vizes földnek.
- Matyi! Matyi!...Nem látták a kisfiamat, szomszédasszony? - hallotta egyszer az édesanyja hangját.
Nagyon megijedt, s fel sem mert állani a patak fehér kövei közül, úgy hallgatott ott, mint egy kis sündisznó.
- Elküldtem a boltba élesztőért, adtam neki két krajcárt, és istenem, istenem, nem tudom, hova lett vele!
No eszébe jutott Matyinak a két krajcár. Hej, de bizony nem tudta, hova lett. Kereste szegény ijedten, s elfelejtette, hogy a fekete kőre tette le. Mindenütt nézte, csak ott nem, ahol volt.
Jött az édesanyja, s meglátta.
- Hát te itt vagy, te haszontalan, te babros! Hát így küldjelek én el téged valahová? Hát itt van a bolt? Itt árulják az élesztőt? No megállj, jöjjön csak haza apád a mezőről, majd lesz kutya-macska lakodalom!
Matyi nagyon megijedt, mert tudta, milyen lesz a kutya-macska lakodalom. Máskor mindig veréssel fenyegették, és azt már tudta, hogy nagyon rossz. De a kutya-macska lakodalom! Nahát ez igazán borzasztó lehet!
- Takarodj rögtön haza! Na megállj, most megnyúz apád! Én szépen bekovászolok, csak éppen bele kell tenni az élesztőt, a vizet is megmelegítettem már egy kis csuporban, és tessék, ez a semmirevaló kölyök nem jön, csak nem jön...No csakhogy ez a pénz megvan! Persze, leteszi a fekete kőre, ő meg azokat a rongyos fehér kavicsokat szedegeti. Juj, te babros!
Az édesanyja gyorsan elment a boltba, Matyi pedig búsan visszafordult. Lehorgasztotta az orrát, lepittyesztette a száját, és csak ment, mendegélt előre.
Úgy elbúsult azon, hogy ma meg kell tanulnia, milyen az a kutya-macska lakodalom, meg hogy az édesapja őt meg fogja nyúzni, és akkor ő hogy jár majd a világban, lehúzzák róla a bőrét!...Úgy elgondolkozott ezeken a szomorú dolgokon, hogy észre sem vette, mikor elment a kapujuk előtt.
Csak ment, mendegélt előre. Végig az országúton, aztán végig a mezőn, végig a réten. Elérkezett egy szép kis tóhoz.
Az a tó olyan szép volt, hogy az egész ég leszállott belé, s ahogy Matyi nézte, tisztán látta, hogy a fellegek nem odafenn az égen vannak, hanem lenn úszkálnak csendesen, mint a halacskák a tó fenekén.
Egyszerre ő is nagy kedvet érzett, hogy megpróbálja, hogy kell odalenn úszni a tó fenekén. Mindjárt belement a vízbe.
A víz jó meleg volt, s ahogy megkóstolta, olyan jó édes. Soha életében nem ivott ilyen jó édes vizet. De hiába ment egyre mélyebbre, a fellegeket többet nem látta. Nagyon csodálkozott ezen, s az egész kis tavat összejárta, hogy egy akkora felleget tudjon kihalászni, mint egy kis csipkés zsebkendő. Gondolta, ha azt hazaviszi édesanyjának, akkor majd szólani fog az édesapjának, hogy most az egyszer még bocsásson meg a babrosnak, és ne tanítsa meg rá, milyen az a kutya-macska lakodalom.
A tó olyan sekély volt, hogy semeddig sem ért neki, ahol a legmélyebb, ott is csak a hónaljáig. Egyszer aztán kiért belőle, s ott állott a parton.
Jaj, de akkor lett csak nagy az ijedelme. A ruhája csupa víz volt és sár. Mindjárt eszébe jutott, hogy ezért is ki fog kapni, mert még akkor is kikapott, ha ebédnél egy kicsit magára öntötte a vizet a pohárból, hát még azért, ha az egész ruháját bevizezi.
Hamar hozzáfogott s levetkezett. A ruháját mind leszedte s bedobta a tóba, hogy ne lássák meg otthon, milyen lucskos és sáros lett.
Ott állott mezítelenül a tó partján. Olyan magas volt a zöld fű, hogy csaknem ellepte a feje búbjáig, ennek nagyon örült, mert egynéhány kíváncsi madár arra repült, s nagyon ránézett. Pedig ő tudta, hogy nem illik mezítelenül járkálni a madarak és bárányok meg az emberek előtt.
Ment, ment tovább előre a puha meleg fűben, amely megsimogatta a bőrét, s mindenfelé csiklandozta a testét úgy, hogy ő hangosan kacagott, és néha megfenyegette a sárga virágú meg a fehér bugájú pimpimpárét, ha megcsiklandozta a hátát. Még azt is mondta nekik, hogy: vigyázz, majd megtanítalak, milyen a kutya-macska lakodalom!
De rögtön meg is sajnálta, ha megijedtek a kis virágok, s kacagva mondta nekik, hogy ne féljetek, hiszen én magam sem tudom.
Így ment, ment előre, de egyszer már nem tudta, hogy hol van. Nézett körül, de semmit se látott, csak füvet és virágot és bokrokat és madarakat, s a bárányok bégetését hallotta messziről.
Megijedt, hogy többet nem talál haza, s nem látja az ő édes jó anyját, se az édes jó apját. Már nem emlékezett a borzasztó fenyegetésre, hogy megnyúzzák, mert tudta, úgysem tenné azt meg vele az ő édesapja, hogy úgy elcsúfítsa a kisfiát. Már bizony azt se bánta volna, ha egy kis verésen túlesik, csak legalább otthon lenne, s látná a kis dikót, a meleg tarka párnácskákkal, amelyeken aludni szokott.
Ahogy ott áll a fűben, és sír, arra hajtat a királyné aranyos kocsijával. A királynén igen fényes ruha volt, és a haja olyan sárga, mint a csillag. Hangosan kiáltott fel:
- Nézzétek csak, egy kisfiú!
Matyi ezen mindjárt elcsodálkozott, honnan tudja a királyné, hogy ő fiú, mikor ő bedobta a ruháját a tóba. És a királyné nem ismeri őt úgy, mint az édesanyja.
De nem szólott semmit, csak nézett, nézett a királynéra a nagy fekete szemeivel, amelyek úgy csillogtak a könnycsepptől, mint a harmat a fűszálon.
- Nahát, ez a kisfiú elveszett, ezt a kisfiút magunkkal kell vinni. Majd aztán kidoboltatjuk az országban, hogy akinek elveszett a kisfia, az jelentkezzék, illő jutalomban fog részesülni.
Matyit mindjárt felvették a kocsiba, és elvágtattak vele. A királyné ölében volt egy icipici kisbaba, de az olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Olyan piros volt az arca, mint a bazsarózsa, amit pünkösdi rózsának is hívnak. Csak annyit tudott mondani, hogy: Á, a, á, e, e, e, e...
Matyi ezen nagyon csodálkozott, de nem szólt, csak nézte a parányi cseppet, és szépen ő is elmosolyodott, ha a picirit mosolyogni látta.
- Nézzétek csak, milyen barátságos ez a kisfiú! - mondta kacagva a királyné. - Nahát, ezt nem fogom többet elereszteni magamtól!
- De felséges királyné - mondta a komornája, aki ott ült szemben vele a kocsi kisülésén -, hátha ez is királyfi, és akkor haddal jönne az országra a papája, ha vissza nem adnók.
- No, ha királyfi, akkor hozzáadom a kislányomat feleségül - nevetett a királyné, s úgy hallatszott a kacagása, mint mikor az ég tetején a gerlicemadár turbékol s még sokkal szebben. - De honnan tudjuk meg, hogy királyfi-é vagy parasztgyerek - mondta a királyné -, hiszen látod, nincs semmi ruhája.
Ezen Matyi még jobban csodálkozott. Egy olyan okos néni, mint a királyné, aki egyszerre tudta, hogy ő fiú, ilyen egyszerű dolgot nem lát meg rajta, hogy ő bizony parasztgyerek, mert a szántó-vető embert hívják parasztnak. Márpedig az ő apja szántani van most is a határban.
- Hát ennél semmi nincsen könnyebb, királyné asszony - mondta a komorna. - Majd meg tetszik látni este, ha lefekszik, csak az a fő, hogy egyedül aludjon egy szobában.
Hát ahogy hazamentek a fényes királyi palotába, ott mindenki nagyon csudálkozott, hogy a királyné hol fogta ezt a kis vad gyereket. Tiszta hófehér inget adtak rá, amelyik a sarkáig ért, de elébb megfürösztötték jól, amin Matyi igen csudálkozott, hiszen ő már fürdött a tóban. Enni is adtak neki, s mikor már evett is, ivott is, sötét lett, bevitték egy szép kicsi szobába, ott volt egy csúnya kicsi ágy.
- No, felséges királyné - mondta a komorna -, ha ez a fiú ebben az ágyban tud aludni, akkor ez parasztfiú. Mert ez olyan ágy, amilyet a parasztok szoktak vetni.
Avval Matyit felültették az ágyra, s otthagyták.
A szobában nagy fényesség volt, mert valami olyan világító virág volt fenn a padlás közepén, amilyent Matyi még soha életében nem látott. El is bámult rajta, s felállott, hogy megfogja, mert azt hitte, hogy az valami nagy virág. De nem érte el. Hanem ahogy az ágyon állt, meglátott az asztalon egy kis ládát. Az neki nagyon megtetszett, hamar leszállott az ágyról, az asztalhoz sietett. Felmászott a székre, s megnézte, mi van a kis ládában.
Hát borsó volt benne. De olyan fura borsó, hogy ilyet már igazán nem látott soha, de soha életében. Fényes borsó, és a közepében mindnek egy kis lyuk volt. Olyan csillogó volt ez a borsó, mint a békatekenőnek a belseje, ahol nagyon fényes, mintha apró kis piros meg sárga meg mindenféle lángok lettek volna benne.
Matyi belemarkolt és elvitte magával az ágyba. De ahogy felmászott, mind kiömlött a markából a borsó, és széjjelgurult az ágyon a tarkabarka cihák közt. Ettől ő megijedt, mert tudta, hogy a királynénál rendnek kell lenni, és félt, hiába jött el hazulról, majd ezek fogják megtanítani a kutya-macska lakodalomra.
Hozzáfogott hát összeszedni a borsót, és az a huncut borsó, ha az egyik markát teliszedte, a másikból újra szétgurult, ha azt összeszedte, akkor meg ebből ömlött szét. Ezt pedig az ajtón át, egy kis ablakon keresztül mind lesték, a királyné meg a komornája.
- No, felséges királyné asszony, most már az látszik, hogy nem parasztfiú, mert ha az volna, akkor mindjárt el is aludt volna az ágyban. Királyfiú ez, tetszik tudni, azért is játszik a gyöngyökkel, a drága igazgyöngyökkel, mert ahhoz van szokva.
- Igazad van - mondta a királyné -, vidd hát a másik szobába.
A komorna bejött, felvette Matyit az ölébe, és átvitte. Ott volt egy nagyszerű ágy egy nagyszerű szobában. Csupa csipke és csupa selyem volt az ágy. Olyan volt, hogy mikor Matyit beletették, ő nagyon megszeppent, mert azt hitte, most mindjárt koporsóba teszik, s nem mert meg se moccanni, hanem abban a pillanatban elaludt.
- Mit mondtam, felséges királyné asszony - szólt a komorna, s igen büszke volt, hogy így eltalálta az igazságot.
- No hát most már szavamat adom - kiáltott fel a királyné -, hogy akár jönnek érte a szülei, akár nem, ezt a szép kis gyermeket fölnevelem, és hozzáadom feleségül a piciri szép kislányomat.
Matyi csak egy hét múlva mert beszélni, akkor elmondta, kik az ő szülei, ki az édesapja, édesanyja, s felhívatták a szüleit a királyi palotába.
De akkor már úgy megszerette a kis babrost a királyné, hogy azt mondta, ő már többet nem adja vissza, hanem csakugyan állja a szavát, fel fogja nevelni, ki fogja taníttatni, mégpedig nem is holmi ilyen-olyan tudományra, hanem mindjárt királyi tudományra, s csakugyan hozzáadja a lányát feleségül.
A Matyi édesapja nem tudott eleget csudálkozni rajta, hogy az ő kis babros fia ilyen jó lesz királynak, de aztán mégis belenyugodott.
- Hát, fiam, jó itt? - kérdezte a kisfiát.
- Bizony jó, édesapám, hanem azért mégis jobb volt otthon, mert ott a patakban olyan szép kavicsokat találtam, amilyen itt nincs. Mind magának adom ezt a ládikó gyöngyöt, ha elmegy, osztán hoz nekem abból a kavicsból. De a legszebb ötöt hozza ám el! Jól válassza ki!
A királyné hangosan nevetett, és azt mondta, csak tegye meg egész bátran, amit a kisfia ígért, meg is fog történni.
Erre a Matyi apja meg anyja hazamentek, s leguggoltak a patak partján a nagy fekete kő mellett, ahol a két krajcárt letette Matyi, s hozzáfogtak fehér kavicsot válogatni. De úgy megnézték, megforgatták valamennyit, úgy babráltak velük, hogy melyik a szebb, hogy a falubeli szomszédasszonyok mind összegyűltek, és úgy nevettek.
- Nézzétek már ezt a szomszédot, hogy a kis babros elment királyfinak, hát ők lettek nagy babrosok helyette.
De az öregek egy szót sem szólottak, csak válogatták a kavicsokat, és közben azon tanakodtak, hogy a Matyi gyöngyeit el fogják adni, és az árán megveszik az egész határt, ameddig csak a patak folyik, és minden kavicsot összeszednek a kisfiuknak.
- Látod, apjuk, látod, mindig szidtad a kis babrost, hogy olyan furcsa volt, és most magunk is azt csináljuk.
- No, csak ne beszélj, ne beszélj - szólott az öregapó -, szedd azt a követ, mert ha felnő a fiad, osztán király lesz, majd ő tanít meg rá, milyen az a kutya-macska lakodalom!
Egy kicsi faluban laktak, amelyik olyan kicsi volt, hogy ahol elkezdődött, már vége is volt. Ott folyt a Tisza a temető alatt, s még azonfelül egy kis patak is volt, éppen a Matyiék kertje alatt. A patak vize locsolgatta a füvek tövét, s olyan szép sárga virágok nem nyíltak sehol, mint a Matyiék kerítése tövében. Itt szokott ő üldögélni a fűben, és gyűrűfüvet szedett, annak a vékony kis szárából gyűrűt kötött, elébb a mutatóujjára, aztán a középső ujjára, aztán a neveletlen ujjára meg a kisujjára. De mikor a nagyujjára kötött, akkor a többi mind kibomlott. Nem restellte a fáradságot, újra hozzáfogott megkötni az apró, csinos kis gyűrűket a többi ujjára.
Az édesanyja kiáltott neki:
- Matyi!
- Tessék!
- Gyere csak, fiam, hamar. Elküldelek a boltba. Hozol nekem két krajcárért élesztőt.
- Igenis.
Matyi felállott, és szokatlan gyorsan fenn termett a tornácon. Az édesanyjának tetszett, hogy ilyen friss, és nevetett örömében, mikor a kisfia csillogó szemébe nézett.
- Látod, ezt már szeretem. Ha édesapád látna, most örülne ő is, hogy ilyen friss vagy, mint egy kis mókus.
Matyi nem szólott semmit, csak nevetett, és kérte a két krajcárt.
- Hát fiacskám, itt a két krajcár, vedd az egyiket az egyik kezedbe, a másikat a másikba. Elmégy a bótoshoz, és megmondod neki, hogy adjon neked élesztőt, mert édesanyád kalácsot süt, és abba élesztőt kell tenni, hogy szép magas kalács legyen a tésztából.
Matyi frissen elszaladt, szaladt, míg csak meg nem állott. A bolt a falu túlsó végében volt, de a falu nagyon rövid volt. Hanem azért ő megállott, mert egy helyen nagyon szép kavicsokat látott az úton, amilyen szép kavicsokat még soha életében. Csupa fehér kavics volt. Az út mellett folyt itt az a patak, amelyik amoda lejjebb az ő kertjük alatt. De itt nem volt a víz mellett fű, hanem apró fehér kavicsok.
Matyi nagyon elcsodálkozott ezen, és gondolta magában, hogy egyet felvesz belőlük. Jó lesz az neki játszani. Mindjárt leguggolt, és a nedves kavicsok közt addig keresgélt, míg a legszebb fehéret ki nem választotta. Az olyan sima volt, mint egy pici kis galambtojás és olyan fehér, mint a hó. Matyi nagyon örült neki, s igen szerette volna, ha talál még egy ilyen szép kavicsot. Nem talált ilyen nagyon szépet, de egyet mégis felfedezett, amelyik csaknem olyan volt, mint az első. Azt is felvette. Akkor jutott eszébe, hogy öt kavicsra van szükség, ha azt a furcsa játékot játssza, hogy az ember fél tenyérrel felkap előbb egyet, azután kettőt, azután hármat, azután négyet, végül mind az ötöt egyszerre a földről. De úgy is lehet, hogy egyszerre kettőt, megint kettőt kap fel az ember. Vagy tenyérrel széthinti, s felkapkodja egyesével, kettesével, hármasával vagy úgy, hogy kettőt feldob a levegőbe, s míg az leesik, addig mind összesepri, s már a tenyerében van a sok kis kavics, mikorra a levegőből lepottyan az ötödik, amelyet feldobott. Nagyon kedves játék, éppen olyan babrosoknak találták ki, mint Matyi.
A két krajcárt ott szorongatta a markában, s csak a hüvelyk- és mutatóujjával szedegette a kavicsokat. De egyszer csak meggondolta magát, és letette a két krajcárt egy nagy lapos fekete kőre, s egész tenyérrel szedte a kavicsot.
Jaj de szép békasó! - mondta magában, mert ő békasónak hívta, mint a többi falusi gyerek, a patakban termett fehér kavicsot. Sokszor gondolt rá, hogy ezt biztosan azért hívják békasónak, mert a békák levesét, a tiszta vizet csak ilyen sóval sózta meg a jóisten. Meg is kóstolta, de nem volt semmi íze, csak olyan, mint a vizes földnek.
- Matyi! Matyi!...Nem látták a kisfiamat, szomszédasszony? - hallotta egyszer az édesanyja hangját.
Nagyon megijedt, s fel sem mert állani a patak fehér kövei közül, úgy hallgatott ott, mint egy kis sündisznó.
- Elküldtem a boltba élesztőért, adtam neki két krajcárt, és istenem, istenem, nem tudom, hova lett vele!
No eszébe jutott Matyinak a két krajcár. Hej, de bizony nem tudta, hova lett. Kereste szegény ijedten, s elfelejtette, hogy a fekete kőre tette le. Mindenütt nézte, csak ott nem, ahol volt.
Jött az édesanyja, s meglátta.
- Hát te itt vagy, te haszontalan, te babros! Hát így küldjelek én el téged valahová? Hát itt van a bolt? Itt árulják az élesztőt? No megállj, jöjjön csak haza apád a mezőről, majd lesz kutya-macska lakodalom!
Matyi nagyon megijedt, mert tudta, milyen lesz a kutya-macska lakodalom. Máskor mindig veréssel fenyegették, és azt már tudta, hogy nagyon rossz. De a kutya-macska lakodalom! Nahát ez igazán borzasztó lehet!
- Takarodj rögtön haza! Na megállj, most megnyúz apád! Én szépen bekovászolok, csak éppen bele kell tenni az élesztőt, a vizet is megmelegítettem már egy kis csuporban, és tessék, ez a semmirevaló kölyök nem jön, csak nem jön...No csakhogy ez a pénz megvan! Persze, leteszi a fekete kőre, ő meg azokat a rongyos fehér kavicsokat szedegeti. Juj, te babros!
Az édesanyja gyorsan elment a boltba, Matyi pedig búsan visszafordult. Lehorgasztotta az orrát, lepittyesztette a száját, és csak ment, mendegélt előre.
Úgy elbúsult azon, hogy ma meg kell tanulnia, milyen az a kutya-macska lakodalom, meg hogy az édesapja őt meg fogja nyúzni, és akkor ő hogy jár majd a világban, lehúzzák róla a bőrét!...Úgy elgondolkozott ezeken a szomorú dolgokon, hogy észre sem vette, mikor elment a kapujuk előtt.
Csak ment, mendegélt előre. Végig az országúton, aztán végig a mezőn, végig a réten. Elérkezett egy szép kis tóhoz.
Az a tó olyan szép volt, hogy az egész ég leszállott belé, s ahogy Matyi nézte, tisztán látta, hogy a fellegek nem odafenn az égen vannak, hanem lenn úszkálnak csendesen, mint a halacskák a tó fenekén.
Egyszerre ő is nagy kedvet érzett, hogy megpróbálja, hogy kell odalenn úszni a tó fenekén. Mindjárt belement a vízbe.
A víz jó meleg volt, s ahogy megkóstolta, olyan jó édes. Soha életében nem ivott ilyen jó édes vizet. De hiába ment egyre mélyebbre, a fellegeket többet nem látta. Nagyon csodálkozott ezen, s az egész kis tavat összejárta, hogy egy akkora felleget tudjon kihalászni, mint egy kis csipkés zsebkendő. Gondolta, ha azt hazaviszi édesanyjának, akkor majd szólani fog az édesapjának, hogy most az egyszer még bocsásson meg a babrosnak, és ne tanítsa meg rá, milyen az a kutya-macska lakodalom.
A tó olyan sekély volt, hogy semeddig sem ért neki, ahol a legmélyebb, ott is csak a hónaljáig. Egyszer aztán kiért belőle, s ott állott a parton.
Jaj, de akkor lett csak nagy az ijedelme. A ruhája csupa víz volt és sár. Mindjárt eszébe jutott, hogy ezért is ki fog kapni, mert még akkor is kikapott, ha ebédnél egy kicsit magára öntötte a vizet a pohárból, hát még azért, ha az egész ruháját bevizezi.
Hamar hozzáfogott s levetkezett. A ruháját mind leszedte s bedobta a tóba, hogy ne lássák meg otthon, milyen lucskos és sáros lett.
Ott állott mezítelenül a tó partján. Olyan magas volt a zöld fű, hogy csaknem ellepte a feje búbjáig, ennek nagyon örült, mert egynéhány kíváncsi madár arra repült, s nagyon ránézett. Pedig ő tudta, hogy nem illik mezítelenül járkálni a madarak és bárányok meg az emberek előtt.
Ment, ment tovább előre a puha meleg fűben, amely megsimogatta a bőrét, s mindenfelé csiklandozta a testét úgy, hogy ő hangosan kacagott, és néha megfenyegette a sárga virágú meg a fehér bugájú pimpimpárét, ha megcsiklandozta a hátát. Még azt is mondta nekik, hogy: vigyázz, majd megtanítalak, milyen a kutya-macska lakodalom!
De rögtön meg is sajnálta, ha megijedtek a kis virágok, s kacagva mondta nekik, hogy ne féljetek, hiszen én magam sem tudom.
Így ment, ment előre, de egyszer már nem tudta, hogy hol van. Nézett körül, de semmit se látott, csak füvet és virágot és bokrokat és madarakat, s a bárányok bégetését hallotta messziről.
Megijedt, hogy többet nem talál haza, s nem látja az ő édes jó anyját, se az édes jó apját. Már nem emlékezett a borzasztó fenyegetésre, hogy megnyúzzák, mert tudta, úgysem tenné azt meg vele az ő édesapja, hogy úgy elcsúfítsa a kisfiát. Már bizony azt se bánta volna, ha egy kis verésen túlesik, csak legalább otthon lenne, s látná a kis dikót, a meleg tarka párnácskákkal, amelyeken aludni szokott.
Ahogy ott áll a fűben, és sír, arra hajtat a királyné aranyos kocsijával. A királynén igen fényes ruha volt, és a haja olyan sárga, mint a csillag. Hangosan kiáltott fel:
- Nézzétek csak, egy kisfiú!
Matyi ezen mindjárt elcsodálkozott, honnan tudja a királyné, hogy ő fiú, mikor ő bedobta a ruháját a tóba. És a királyné nem ismeri őt úgy, mint az édesanyja.
De nem szólott semmit, csak nézett, nézett a királynéra a nagy fekete szemeivel, amelyek úgy csillogtak a könnycsepptől, mint a harmat a fűszálon.
- Nahát, ez a kisfiú elveszett, ezt a kisfiút magunkkal kell vinni. Majd aztán kidoboltatjuk az országban, hogy akinek elveszett a kisfia, az jelentkezzék, illő jutalomban fog részesülni.
Matyit mindjárt felvették a kocsiba, és elvágtattak vele. A királyné ölében volt egy icipici kisbaba, de az olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Olyan piros volt az arca, mint a bazsarózsa, amit pünkösdi rózsának is hívnak. Csak annyit tudott mondani, hogy: Á, a, á, e, e, e, e...
Matyi ezen nagyon csodálkozott, de nem szólt, csak nézte a parányi cseppet, és szépen ő is elmosolyodott, ha a picirit mosolyogni látta.
- Nézzétek csak, milyen barátságos ez a kisfiú! - mondta kacagva a királyné. - Nahát, ezt nem fogom többet elereszteni magamtól!
- De felséges királyné - mondta a komornája, aki ott ült szemben vele a kocsi kisülésén -, hátha ez is királyfi, és akkor haddal jönne az országra a papája, ha vissza nem adnók.
- No, ha királyfi, akkor hozzáadom a kislányomat feleségül - nevetett a királyné, s úgy hallatszott a kacagása, mint mikor az ég tetején a gerlicemadár turbékol s még sokkal szebben. - De honnan tudjuk meg, hogy királyfi-é vagy parasztgyerek - mondta a királyné -, hiszen látod, nincs semmi ruhája.
Ezen Matyi még jobban csodálkozott. Egy olyan okos néni, mint a királyné, aki egyszerre tudta, hogy ő fiú, ilyen egyszerű dolgot nem lát meg rajta, hogy ő bizony parasztgyerek, mert a szántó-vető embert hívják parasztnak. Márpedig az ő apja szántani van most is a határban.
- Hát ennél semmi nincsen könnyebb, királyné asszony - mondta a komorna. - Majd meg tetszik látni este, ha lefekszik, csak az a fő, hogy egyedül aludjon egy szobában.
Hát ahogy hazamentek a fényes királyi palotába, ott mindenki nagyon csudálkozott, hogy a királyné hol fogta ezt a kis vad gyereket. Tiszta hófehér inget adtak rá, amelyik a sarkáig ért, de elébb megfürösztötték jól, amin Matyi igen csudálkozott, hiszen ő már fürdött a tóban. Enni is adtak neki, s mikor már evett is, ivott is, sötét lett, bevitték egy szép kicsi szobába, ott volt egy csúnya kicsi ágy.
- No, felséges királyné - mondta a komorna -, ha ez a fiú ebben az ágyban tud aludni, akkor ez parasztfiú. Mert ez olyan ágy, amilyet a parasztok szoktak vetni.
Avval Matyit felültették az ágyra, s otthagyták.
A szobában nagy fényesség volt, mert valami olyan világító virág volt fenn a padlás közepén, amilyent Matyi még soha életében nem látott. El is bámult rajta, s felállott, hogy megfogja, mert azt hitte, hogy az valami nagy virág. De nem érte el. Hanem ahogy az ágyon állt, meglátott az asztalon egy kis ládát. Az neki nagyon megtetszett, hamar leszállott az ágyról, az asztalhoz sietett. Felmászott a székre, s megnézte, mi van a kis ládában.
Hát borsó volt benne. De olyan fura borsó, hogy ilyet már igazán nem látott soha, de soha életében. Fényes borsó, és a közepében mindnek egy kis lyuk volt. Olyan csillogó volt ez a borsó, mint a békatekenőnek a belseje, ahol nagyon fényes, mintha apró kis piros meg sárga meg mindenféle lángok lettek volna benne.
Matyi belemarkolt és elvitte magával az ágyba. De ahogy felmászott, mind kiömlött a markából a borsó, és széjjelgurult az ágyon a tarkabarka cihák közt. Ettől ő megijedt, mert tudta, hogy a királynénál rendnek kell lenni, és félt, hiába jött el hazulról, majd ezek fogják megtanítani a kutya-macska lakodalomra.
Hozzáfogott hát összeszedni a borsót, és az a huncut borsó, ha az egyik markát teliszedte, a másikból újra szétgurult, ha azt összeszedte, akkor meg ebből ömlött szét. Ezt pedig az ajtón át, egy kis ablakon keresztül mind lesték, a királyné meg a komornája.
- No, felséges királyné asszony, most már az látszik, hogy nem parasztfiú, mert ha az volna, akkor mindjárt el is aludt volna az ágyban. Királyfiú ez, tetszik tudni, azért is játszik a gyöngyökkel, a drága igazgyöngyökkel, mert ahhoz van szokva.
- Igazad van - mondta a királyné -, vidd hát a másik szobába.
A komorna bejött, felvette Matyit az ölébe, és átvitte. Ott volt egy nagyszerű ágy egy nagyszerű szobában. Csupa csipke és csupa selyem volt az ágy. Olyan volt, hogy mikor Matyit beletették, ő nagyon megszeppent, mert azt hitte, most mindjárt koporsóba teszik, s nem mert meg se moccanni, hanem abban a pillanatban elaludt.
- Mit mondtam, felséges királyné asszony - szólt a komorna, s igen büszke volt, hogy így eltalálta az igazságot.
- No hát most már szavamat adom - kiáltott fel a királyné -, hogy akár jönnek érte a szülei, akár nem, ezt a szép kis gyermeket fölnevelem, és hozzáadom feleségül a piciri szép kislányomat.
Matyi csak egy hét múlva mert beszélni, akkor elmondta, kik az ő szülei, ki az édesapja, édesanyja, s felhívatták a szüleit a királyi palotába.
De akkor már úgy megszerette a kis babrost a királyné, hogy azt mondta, ő már többet nem adja vissza, hanem csakugyan állja a szavát, fel fogja nevelni, ki fogja taníttatni, mégpedig nem is holmi ilyen-olyan tudományra, hanem mindjárt királyi tudományra, s csakugyan hozzáadja a lányát feleségül.
A Matyi édesapja nem tudott eleget csudálkozni rajta, hogy az ő kis babros fia ilyen jó lesz királynak, de aztán mégis belenyugodott.
- Hát, fiam, jó itt? - kérdezte a kisfiát.
- Bizony jó, édesapám, hanem azért mégis jobb volt otthon, mert ott a patakban olyan szép kavicsokat találtam, amilyen itt nincs. Mind magának adom ezt a ládikó gyöngyöt, ha elmegy, osztán hoz nekem abból a kavicsból. De a legszebb ötöt hozza ám el! Jól válassza ki!
A királyné hangosan nevetett, és azt mondta, csak tegye meg egész bátran, amit a kisfia ígért, meg is fog történni.
Erre a Matyi apja meg anyja hazamentek, s leguggoltak a patak partján a nagy fekete kő mellett, ahol a két krajcárt letette Matyi, s hozzáfogtak fehér kavicsot válogatni. De úgy megnézték, megforgatták valamennyit, úgy babráltak velük, hogy melyik a szebb, hogy a falubeli szomszédasszonyok mind összegyűltek, és úgy nevettek.
- Nézzétek már ezt a szomszédot, hogy a kis babros elment királyfinak, hát ők lettek nagy babrosok helyette.
De az öregek egy szót sem szólottak, csak válogatták a kavicsokat, és közben azon tanakodtak, hogy a Matyi gyöngyeit el fogják adni, és az árán megveszik az egész határt, ameddig csak a patak folyik, és minden kavicsot összeszednek a kisfiuknak.
- Látod, apjuk, látod, mindig szidtad a kis babrost, hogy olyan furcsa volt, és most magunk is azt csináljuk.
- No, csak ne beszélj, ne beszélj - szólott az öregapó -, szedd azt a követ, mert ha felnő a fiad, osztán király lesz, majd ő tanít meg rá, milyen az a kutya-macska lakodalom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése