Ki ábrándokban él, nevetséges, lehet,
s ki félszegségein nevet, joggal nevet.
Én mégis azt hiszem, jöhet magányos óra,
hogy nincs édesebb, mint emlékezni róla,
s a homályból feléd, ha lelki kín gyötör,
az ismerős alak vigaszként tündököl:
s hol sétáltunk vele, bejárni sorra minden
helyet, ha tépelődsz riasztó perceidben.
Vagy néha, hogyha jő az este és a hold
halvány és bánatos korongját bámulod,
felidézni a fák sorát s a ligetet, hol
úgy elbűvölt a hold szelíd sugára egykor:
de bármi bűvösen sugárzott is felénk,
bármily szép volt az est, méginkább eltelénk
szerelmünkkel, szemünk egymásba kapcsolódott,
s lezárták ajkaink a hosszú, hosszú csókok.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése