Este, ha járok a sűrü homályban,
vagy ha fülembe vihar szava gyűl,
védtelen, üzött-szivü társam
árnyad olyankor elémbe vetűl.
Összeszorítja a szívem a bánat:
kiskorod óta a sors kinozott,
zord akaratja kegyetlen apádnak
férjhez is óhajod ellen adott.
S mert laza jelleme volt az uradnak,
lelke könyörtelen, ökle kemény,
ellene fordultál, odahagytad –
nem vig öröm vezetett elibém…
Őrzöd a képet, ahogy telhetetlen
éhezem egyre, a láz letepert:
puszta szobánk fala közt a hidegben
szánkról a lég fagyos árama leng?
Hallod a kéményt sírni feletted?
Hull az eső, közelít a sötét…
Fölzokogott a fiad, s te lehelted
megmerevült fagyos-ujjú kezét.
Mégse csitult, - a szivünkbe nyilamlott
jajszava…Végre bealkonyodott.
Sírt kicsinyed, s holtan lehanyatlott…
Hagyd, ne zokogj! Mit is ér a kinod?
Holnap az éhségtől az utolsót
alhatom én ugyanígy teveled,
s hozhat a gazda morogva koporsót
hármat is! Lesz, kit a sírba tetet…
Láttalak ülni amott a sarokban,
néztem az arcod, a sápatagot.
Dúlt szívedben a harc, s te titokban
szőtted a tervet, a gondolatot.
Látva, hogy szendergek, kiosontál,
mint aki nászra megy, oly díszesen.
Óra se telt bele, visszalopóztál,
hozva koporsót, s enni nekem.
Jól is esett az evés. Ravatalra
tettük a gyászba takart gyermeket.
Lámpa világa derűlt a falakra…
Sors kegye volt, vagy az Ég segített?
Szólni felőle, tudom, nem akartál,
védted a titkaidat.
Néztelek csendben, s te sírvafakadtál,
engem is elborított a harag…
Merre lehetsz? A nyomorral, a gonddal
küzdve a sorsod a porba levert?
Vagy veled is megesett, hogy a sok baj
kínja a végzetes útra terelt?
Nincs, ki védjen, akárki ha látott,
arra a bélyeges szóra fakadt:
s számra hiába tolúlna vad átok,
hasztalanul lelohad…
/Ford.: Fodor András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése