Stagnelius: A vándor madarak

Nézd a madarak seregét:

Idegen országba

Sohajtva költöznek

Gauthiodnak partiról.

A széllel egyítik

Panaszló hangjokat:

„Hol telepedjünk?

Hova visz parancsod?”

Így kiált a tollas sereg Istenhez.

Háborodva hagyjuk el

A scandi partot.

Mi örültünk, mi

Oly boldogok valánk ott.

Viritó zöldágokban

Rakánk fészkeket:

Balzsamos szelek

Bizton rengettenek:

Most örömtelen térbe megyen röptünk.

Rózsás koszorúval

Arany fürtökön,

Ült a Nyárközéj

Oly kellemesen.

Nem tudánk alunni,

Oly gyönyörű volt,

Csak kényről álmodni

Míg a reggel világosan

Föl nem kelte újólag fénylő szekeréről.

Szépen ereszté le itt a fa

A halom körül boltozatát,

Beharmatozá gyöngyökkel

A tövisrózsa bimbaját.

Most lombtalan a tölgy

S a rózsa eltűnt,

A szellők susogása

Vészre változott,

Jégvirágokkal van a tavasz-mező fehéren ékítve.

Mit késünk tovább

Éjszakon, melynek sarka

Naponként szükűl,

S homályodik napja?

Mi haszna minden panasz?

Sírt hagyunk el:

Röpűlni a távolba

Isten szárnyat adott nekünk.

Légy hát üdvöz általunk, te háborgó tenger!

Így zengnek a madarak

Sebes mentökben.

Nem sok időre

Szebb világot érnek,

Hol borág rezeg

A sziltetőn,

S patakok hajlítják

Myrthusok alatt futásokat,

S a ligetek zengenek élemény s reménytől.

Ha fájdalomra változik

Földi javad,

Ne sírj, ó lélek!

Mosolyog tengeren túl

A madárnak part

S a síron túl is

Van még egy ország

Aranyozottan a hajnal tüzétől.

/Ford.: Vörösmarty Mihály/