Már nem is tudom, mennyi ideje
vándoroltam. Régen elhagytam az utolsó falut s régen találkoztam az utolsó
kocsival.
Óra nem volt nálam, még az út elején
elvesztettem. A rámsötétedő éjszakából rámvirradó napokba léptem át s
egymásbafolyó nappalokon és éjszakákon át vándoroltam. S közben elfelejtettem a
napokat s elvesztettem az időt.
Csak mentem egyenesen előre, magam előtt
láttam a vörhenyes, végtelen, őszi pusztát, a délutánok halvány derengését, az
országút hosszú, sárga, egyenes csikját s a föld pereméig sorakozó nyárfákat. S
éreztem, hogy marja és horzsolja az éles északi szél arcomat és didergő
testemet. S mégis úgy tetszett, hogy semminek nincs köze a valósághoz: minden
bizonytalanságban lebeg, olyan mint egy vászonra vetitett, reszkető kép, melyet
a következő pillanat elfújhat – örök sötétségbe téphet. Magam sem voltam több
bizonytalan lebegésnél, s a nap csak felfestett visszfénye egy távoli napnak –
vörösizzó fényreszketés a nyugati ég alján.
A legkülönösebb az volt a dologban, hogy
mialatt előre haladtam, a jegenyesor jobbról és balról ugyanabban a tempóban
visszafelé ballagott.
Nem tudom, meddig mentem még, csak a
szembetámadó szél egyre erősebben vágott. Lassan közeledett az alkony. A
fáradtan szekerező nap kocsirúdja nyugatnak hajtott s a földhöz ütődött.
Ekkor hirtelen jobbra tértem, a barnuló,
gizgazos mezőre, ahol minduntalan szúrós szederinda, vad komló és koldustetü
akasztotta járásomat. De azért csak tovább haladtam, bár a nyugati ég alján
felgyújtott, óriási máglya már parázsba omlott.
Nem tudom, meddig botorkáltam még, mikor
a lassan szétterülő félhomályban, északkeletnek csapott véggel: nádfedeles
házat pillantottam meg. Jobbkéz felől, valamivel odébb: házak derengtek a
szürkületben. De ebben nem voltam egészen bizonyos. A nádfödeles viskót azonban
tisztán láttam. Az volt az utolsó ház. Egészen kiesett a pusztába, szinte
kihullott az elhagyatottsága.
Részvéttel közeledtem felé.
Alacsony kapuféle állta utamat:
nyomorúságos, palánkszerü alkotmány. Két görcsös kapufa s három-négy, hosszú,
girbe-görbe dorong – csakúgy áthajtva és hevenyészetten rászegelve. Könnyedén
elhúztam és beléptem az udvarra.
Arasznyi volt az egész s rettentően sivár.
Hiányzott belőle minden élet. A kerítés szélén, a pusztaság szomszédságában
ácsorgó eperfát sohasem fogom elfelejteni. Ahogy két csonka, tépett karját felfelé nyújtotta,
olyan volt, mint a tehetetlen, béna, emberi könyörgés – vénségtől nyomorék,
megroggyant lábon. S hogy szaggatta ezt az egyetlen fát a süvöltő, őszi szél.
Akár édesanyám szürke nagykendőjét, amint ott állott kifújt, vörös-barna arccal
a tornácon, vagy apám szertezilált, ritka ősz haját. Ó, hogy sajnáltam őket,
hogy igy kellett velük találkoznom, fagyoskodva, egyedül a falu végén – az utolsó
házban.
Nem emlékszem már, hogy köszöntöttem-e
őket, csak arra, hogy azt kérdeztem tőlük: „ Hát itt laknak apámék?” – S szótlanul
elnéztük egymást, mint akik tudják, hogy ennek igy kell lenni. Talán
eltöprengve le is hajtottuk fejünket, de nem sirtunk. S én fölléptem a tornácra
és megfogtam apám kezét – néztem: milyen földszürke s megnyomtam az ujjammal,
mire lassan bemélyedt, mint a tészta vagy a puha agyag és úgy maradt. Ekkor
megborzongtam és éreztem, hogy apám meghalt. S anyám is meghalt. S odabenn a
házban most jéghideg van és nem lehet többé tüzet rakni.
Fáradtan hátrapillantottam. – S Istenem,
nem látni már semmit az ég alján, csak halavány, piros csikot – mondottam magamban.
– Vissza kell mennem.
- Vissza kell mennem – fordultam feléjük és
úgy sajnálta őket, hogy itt maradnak a nagy pusztaság szélén, az utolsó házban.
S hogy a sötétben majd ott ülnek egymás mellett s hiába várják a hajnalt.
Visszaindultam. Talán nem is köszöntem
el. De arra még emlékszem, hogy anyám utánam szólt:
- Hová mész most fiam?
Nem tudom anyám – hajtottam le a fejemet
s miközben rámsötétedett az este, tovabotorkáltam a giz-gazos, lábat gáncsoló
pusztán, többször elkérdezgetvén magamtól:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése