António Goncalves Dias (Brazília): Ne hagyj engem itt!

A kis virág, forrás fölé hajolva,
váltig esenkedik
a víznek, melyben szépségét csodálja:
"Jaj, ne hagyj engem itt!

Maradj velem, vagy engem vigy magaddal
a tágas tengerig:
zavaros, tiszta légy, mindig szeretlek,
csak ne hagyj engem itt!"

De a csermely csobog tovább: a habját
új habok kergetik:
a kis virág csak esd, fölé hajolva:
"Jaj, ne hagyj engem itt!"

És a víznek, mely szüntelen sodorja
örök hullámait,
a virág váltig esd, váltig hiába:
"Jaj, ne hagyj engem itt!"

Végül lankadtan, színe elenyészve,
sáros földre bukik,
de még a forrást keresi esengőn,
hogy jaj, ne hagyja itt.

A szívtelen csermely most felkarolja
a sárból, és amíg
alámerül, még így sóhajt szegényke:
"Nem hagytál mégsem itt!"

/Ford.: Tótfalusi István/