Gregório de Matos (Brazília): Egy daloló madárhoz

Ó légi galyacskám, virága szélnek,
ki féltésed átszellemülve dallod:
te búd kidallván, búd már tűnni hallod,
én búm kidallván, csak búsabban élek.

Én kínomról a bánatnak regélek,
te kedvesedhez szólsz, ha búd kivallod:
te mindig jót remélsz, kis égi dalnok,
én meg rossztól percről percre félek.

Szenvedünk hát egyként és mind a ketten,
mint az ég szabja méltatlan közönyben,
de én, ki értem is, keservesebben.

Énrám egy ritka végzet sújt le szörnyen:
te oly rosszért sírsz, mely most fáj e percben,
nekem múlt s jövő kíntól hull a könnyem.

/Ford.: Tótfalusi István/