Tavasz volt. Zsendült a fű s remek zöldje
pompásan ragyogott a napon, és a teméntelen fűszál közé szerényen bujt el az
ibolya. Nem is lehetett látni.
A réten egy leányka játszott. Pillangót
kergetett és így futás közben ahhoz a helyhez került, ahol a sok fűszál között
az ibolya is szívta a jótékony nap melegét.
Mondják a fűszálak:
- Velünk fog játszani a kislány.
S alig mondták ezt, arra futott a
kislány, s lám, hirtelen megállt. Megérezte az ibolya illatát. Mindjárt
megkereste, majd mellé ült s simogatta, becézgette. Sokáig játszott vele, majd
leszakította és magával vitte.
Hej, elszomorodtak a fűszálak! Mondja az
egyik, amelyik a legfiatalabb volt:
- Annyian vagyunk s mégsem játszott velünk
a kislány…
Felel neki egy öreg fűszál:
- Hát ilyenek az emberek! Azt becsülik,
amiből nagyon kevés van.
Elgondolkoztak ezen a fűszálak s mélyen
hallgattak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése