A Teremtő az alkotás nagy munkájával
foglalkozott. Már megteremtette az égi és földi birodalmat, nevet adott az
állatoknak és a növényeknek.
Történt egy nap, amikor a jó Isten a
paradicsomban a madaraknak a tollát ékesítette, a festékes tégelyből egyszerre
kifogyott a festék és bizony a szegény tengelice szürke maradt volna, ha a
Teremtő nem törli bele az összes ecsetet a tollazatába.
Ugyanezen a napon a szamárnak –
büntetésül, mert nem tudta megjegyezni a nevét – hosszú fülei nőttek. Alig tett
ugyanis egy-két lépést a paradicsom rétjén, már elfelejtette a nevét és
háromszor is visszatért, hogy megkérdezze. Végre is az Isten türelmevesztetten
húzta meg a fülét: - Szamár vagy, szamár, szamár –s ezt mondva, oly erővel húzta
meg a füleit, hogy azok egyszerre megnyúltak.
Ugyanezen a napon a méhre is lesújtott az
Isten büntetése, mert ez a kapzsi kis állat születésétől kezdve mézet gyűjtött
és mérges fullánkjával mindenkit megsebzett, aki hozzá közeledett, hogy
megízlelje a virágok lelkéből készült aranyszínű nektárt. Az Istent haragra
lobbantotta a fukarság, magához rendelte a méhet, és így szólt hozzá:
- Én módot adtam neked, hogy kiszívjad a
virágok nedvét és a legédesebb és legillatosabb italt készítsd belőle, de nem
hatalmaztalak fel kegyetlenségre. Jusson eszedbe, hogy annyiszor fogsz
meghalni, ahányszor megtagadod másoktól a méz élvezetét!
Ezután egyszerre kedve támadt, hogy egy
szürke kis madarat teremtsen.
- Te leszel a vörösbegy – mondta neki.
És miután kész lett a munkával,
kinyitotta a kezét és a madár elrepült. A kis szürke madár szelte a levegőt,
leszállt és megtekintette a földet, majd kedve jött, hogy megnézze magát egy
hegyi patakocska kristály tükrében. Ekkor látta, hogy ő egészen szürke. Ide-oda
forgott, nézegette magát a hullámokban, anélkül, hogy csak egy piros tollat is
felfedezett volna a testén.
Szárnycsattogtatva repült vissza a
paradicsomba. A Mindenható most is ott ült és kezei közül pillangók szálltak
fel, lebegve táncoltak körülötte, galambok turbékoltak a vállán, és körülötte
rózsák, liliomok, margitvirágok nyíltak mindenütt. A kis madárnak remegett a
szíve az izgalomtól. Körbeforgott, lassan, óvatosan közeledett, és egyszerre
csak az Isten kezére szállott.
- Mit akarsz? – kérdezte az Úr.
- Uram, mondd meg nekem, miért neveztél el
engem vörösbegynek, amikor és a csőrömtől le egészen a farkamig szürke vagyok,
és még egy piros tollam sincsen?
Körülötte diadalmas bíbor szín csillant
meg a fácán aranyos testén, a papagáj nyakán, a kakas pompás taraján, a
pillangók szárnyán, a halak pikkelyén, és a rózsák buja bársonyán. Arra
gondolt, hogy egy parányi csöpp ebből a dús bíborból megszépíthetné az ő
szürkeségét, és egy csepp elég volna ahhoz, hogy igazolja a nevét.
- Miért hívnak engem vörösbegynek? –
kérdezte megint.
Bizonyosra vette, hogy az Isten fel fog
majd kiáltani: - Ó, kis madaram, most látom csak, hogy elfeledtem befesteni a
szárnyaidat. Várj csak egy percig!
De az Úr csak mosolygott, és nyugodtan
szólt:
- Én vörösbegynek neveztelek el, és ezután
is így foglak hívni. A vörös tollakat magadnak kell kiérdemelned.
A Mindenható felemelte a kezét, és a
madár megint elrepült. Mialatt leszállott a paradicsomból, egyre azon
töprengett, hogyan tudna ő, a kicsi madár olyan szép rubintos tollakra szert
tenni. Eszébe jutott, hogy egy vörös rózsabokorban fog majd fészket rakni. Azt
remélte, hogy egy hulló rózsaszirom rátapad a tollára és meleg vörös színre
festi a szerény szürke tollakat.
- -
Azóta sok nap telt el. Az állatok és az
emberek elhagyták a paradicsomot, hogy szétszóródjanak a földön. Az emberek
megtanulták a földet művelni, messze tengereket jártak be. Templomokat,
hatalmas városokat építettek.
És íme, mi történt egyszer.
Ennek a napnak a reggelén, Jeruzsálem
falai előtt egy kisdombon, egy kis vörösbegy énekelt fiainak a rózsabokorra
rakott fészekben, amelyben az ősük is fészkelt valamikor.
A vörösbegy hirtelen félbeszakította
énekét. Jeruzsálem egyik kapuján nagy tömeg tódult ki a domb felé törtetve.
Büszke tartású lovakon délceg lovasok, fegyveres katonák, hóhérok kalapáccsal
és szegekkel ellátva, kereskedők, papok, és méltósággal lépkedő bírák és zokogó
asszonyok, óriási, üvöltő embertömeg. A vörösbegy a fészek széléről reszketve
szemlélte ezt a látványt. Borzongó félelem fogta el, hogy megtalálják ölni a
kicsinyeit.
- Vigyázzatok, legyetek résen, simuljatok
szorosan egymáshoz és ne lármázzatok. Egy ló közeledik felénk…most meg egy
katona. Istenem, a tömeg egyenesen a mi nádasunknak ront!
A vörösbegy visszahúzódott a fészekbe, és
szárnyait védőleg terjesztette ki fiókái fölé.
- Óh milyen rettenetes! – kiáltotta – három
gonosztevőt fognak keresztre feszíteni!
A kalapácsütések zajába fájdalomkiáltások
és vad süvöltés vegyült. A vörösbegy tágra nyílt szemmel figyelte a borzalmas
jelenetet. Nem tudta a tekintetét levenni a három szerencsétlenről.
- Milyen kegyetlenek az emberek – nyögte a
madár. – Nem elégedtek meg, hogy keresztre feszítették őket, az egyiknek még
töviskoszorút is tesznek a fejére. A kiálló tövisek véresre festik a homlokát.
Milyen szép szelíd tekintete van.
Mélységes szánalom fogta el a kis
madarat.
- Óh, miért nem lehetek én erős sas, a karmaimmal
kitépném a szegeket a kezéből, és elkergetném az üldözőket.
Nyugtalanul mozgott fészkében.
- Ha kicsi is vagyok és gyönge, mégis
szeretnék segíteni.
Hirtelen kirepült a rózsabokorból és
elindult a kereszt irányába. Félénk, gyámoltalan kismadár volt, sohasem
merészkedett az emberek közelébe, és most is előbb nagy íveket rajzolt a
levegőben. Aztán egyre bátrabb lett, vigyázva közeledett a kereszthez és a
csőrével kihúzott egy tövist a szenvedő ember homlokából. Ebben a percben egy
vércsepp hullott alá a madár begyére, mind nagyobb lett, amíg végre egészen
megfestette a torkát. A keresztre feszített ember felnyitotta ajkait és halkan
suttogta:
- A te könyörületes szíved elnyerte azt,
amit az őseid hiába próbáltak elérni.
Amikor visszatért a fészkébe, a kicsinyek
elragadtatva kiáltottak fel: - Apám! Egy piros folt van a torkodon, pirosabbak
a tollaid, mint a rózsa.
- Óh! ez csak egy vércsepp, ami a szegény
vérző emberből hullott alá. Ha egyszer megfürdöm a patakban, vagy a forrás
vizében, már nem is fog látszani.
De a vörös foltot a víz nem mosta le: sőt
később, amikor megnőttek, a madárfiókák nyakát is ilyen vörös sáv díszítette.
És azóta minden vörösbegynek ott
ékeskednek a testén a ragyogó vörös tollak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése