Fazekas Anna: Napraforgó

Vadkörtefáról hull a vackor,
a réten át patak folyik,
a napraforgó pirkadatkor
álltában alszik, álmodik.

Az első fürge napsugárka
tüzes lovával ott terem,
leszáll a szunnyadó virágra,
és ébresztgeti csöndesen.

Fejét a napraforgó lassan
fordítja arra, hol a nap
- és fordul, fordul lankadatlan -
tündöklő útján elhalad.

Amott a földet traktor szántja,
emitt új gyár zászlaja int,
mint égbe röppenő madárka
ezüst gép bontja szárnyait.

Itt állványok erdője házat,
amott sövény kertet kerít,
zöld ormokon ó, büszke várak,
csikó legel, kezes, szelíd.

Vadmirtusz tejfehér szirmával
versenyre kelnek jázminok,
zsákmányra les a fecske, szárnyall,
szélfújta, szőke nád inog.

Vén kastély áll az erdő mélyén,
padlásán kósza szél matat,
lenéz, örül a kormos kémény:
nyaral az úttörőcsapat.

A napraforgó fordul, fordul,
lát embert, gépet, gyárakat,
várost kinőni szürke porbul,
oly gyorsan, mint a pillanat.

Piros palástot ölt a város
a napkorong a hegyre ül,
a napraforgó pilled, álmos,
fészkén a vadgalamb elül.

Langy szénaillat leng a réten,
tücsökzenétől zeng a táj,
a napraforgó alszik mélyen,
új, holnapi csodákra vár.