Gane Todorovszki: Arckép

Szomorú reggel...Borus ablak.
Mögötte az ősz kesereg.
Kinek öntsem ki a szívemet:
mért élek itt egyre magamnak,

töprengve, fakón?...S a találkák?
Szemembe derűs szeme néz.
Az emlék elinalt...Be nehéz
őt látni, ki már sose vár rád!

És mintha kést szúrna szívedbe,
átéled s kiállod a kínt:
pilládon egy könny-pihe ring,
zuhogó zápor puha cseppje:

s míg tekinteted végigszalajtod
egy régi levél sorain át,
elámulsz: bent mért süt a láng,
ha kívül csak sápad az arcod!

Ez az ősz már...Az ablak homályán
látom, velem sír az üveg.
Neki mondtam el - más senkinek -,
hogy egy arccal volt ma találkám.

/Ford.: Garai Gábor/