Miképpen űztek egy hajót, mely áthaladt az Egyenlítőn,
a viharok, a Hideg országába, a Déli Sark felé: és onnan
miképpen került a Nagy Csendes Óceán trópikus tájaira:
és a közben történt különös dolgokról: valamint arról, ho-
gyan tért vissza Hazájába a Vén Tengerész.
Első rész
egyiknek elébe áll.
"Mért fogsz le, mondd, te, vén bolond,
te tűzszemű Hószakáll?
A nászterem ajtaja nyitva és
a násznagy én vagyok.
Cseng a pohár, az ünnep áll,
zene döng és dob dobog."
Aszott kezével fogja meg.
"Hajónk..." szól s szeme kigyúl.
"Kotródj tovább, kotródj bitang!"
S a kéz rögtön lehull.
Fénylő szemével fogja meg -
bűvölten áll amaz, és
mint négyéves gyermek, figyel.
Így akarta a Tengerész.
A vendég most egy kőre ül,
némán, s hallgatni kész:
és így beszélt a vén hajós,
a tűzszemű Tengerész.
"Hurrá riadt, öböl elmaradt,
szálltunk a vidám habokon,
a templom alá, a domb alá,
s lángolt az Őrtorony.
És balfelől feljött a Nap:
a tenger dobta fel,
lángolva futott s jobbról lebukott:
a tenger nyelte el.
Délben, naponta növő köre már
tetőzte az árbocot..."
A násznagy itt mellére ütött,
mert felbúgott a fagott.
Megjött a menyasszony: az arca piros,
mint rózsaszirom, s remeg:
előtte, vígan hintázva fejét,
a füstös banda megy.
Döndült az a mell, de lehullt a kar: a
vendég figyelni kész:
és így folytatja a vén hajós,
a tűzszemű tengerész.
" Egyszerre szél csapott reánk,
zsarnok, kemény vihar
és Délnek vert a fergeteg
iszonyú szárnyaival.
Rézsút dől az árboc, a tat lemerül,
s ahogy az üldözött menekül
s bár ellene árnya a talpa alatt, -
bukdosva előre tart:
úgy szállt a hajó, a vihar, s közel
volt már a Déli Sark
És jött a köd és jött a hó
és lett csoda hideg:
jöttek havas, árboc-magas,
smaragdzöld jéghegyek.
Zajlott a vad ár, a havas határ,
s komoran lobogott az ég:
állat, növény: nincs semmi lény, -
börtönbe zárt a jég.
És jobbra jég és balra jég
és jég s jeges vihar:
robbant, remegett, bömbölt, recsegett
az őrjöngő zenekar
Végül, ki, a ködön át, felénk
egy albatrosz suhant:
áldva fogadtuk, mint akinek
keresztény lelke van.
És ette az ételt, mit soha még,
és körbe-körbe szállt:
mennydörögve széthasadt a jég:
kormányunk útra talált.
Jó déli szelet hozott s követett
a madár: szava messzire-halló...
Mi csalta el? - Játék? eledel?
vagy hangunk hívta, a Halló?
Felhők, ködök: árboc fölött
kilenc nap ott guggolt:
míg az éjszakát a fehér ködön át
fehérre ragyogta a Hold."
"Az égre!...Szemed, vén Tengerész,
mily ördögi fényü, riadt...!
Mért oly feketén...?!" - , Nyilammal én
lelőttem a szent madarat!
Második rész
És most jobbról jött fel a nap:
a tenger dobta fel:
köd-boritotta, s balra tűnt:
a tenger nyelte el.
Jó szél hajtott: de hol a madár?
és szava, a messzire-halló?
Nem csalta már játék, eledel,
s hiába hívta a Halló
Óh, pokoli dolgot tettem én
és tettem átkozott:
Megölted, - mondták társaim, -
azt, ki szelt hozott.
Nyomorúlt! - mondták, - megölted őt,
aki jó szelet hozott!
Nem vér, nem ón: feljött ragyogón
az Isten feje, a Nap:
s akkor: - Te ölted, - mondta mind, -
a ködhozó madarat.
Jó volt megölnöd, - mondta mind, -
az ilyen vészmadarat
Hűs szél suhogott, halk hab susogott
a tünő barázda nyomán:
elsőnek minket ringatott
az a csöndes óceán.
De megállt a szél, vásznunk lealél:
kinlódtunk, - micsoda kín!
Szó is csak a csöndet elűzni kelt
a hajósok ajkain.
Réz s tűz az ég: mint vérkorong:
délben fönt haldokolt
a Nap az árbocon, de alig
volt akkora, mint a Hold.
Nap-nap után, nap-nap után:
álltunk, - ( csönd, végtelen) -
festett hajóként, tétlenül,
mint festett tengeren.
Tenger, tenger mindenütt:
dongánk vetemül, romol.
Tenger, tenger mindenütt
és inni korty sehol!
A mélység rothadt: Krisztusunk,
nincs nálad kegyelem?!
Nyálkás puhányok szanaszét
a nyálkás tengeren.
Köröskörül táncos halál-
lidérccel gyúlt a mély
s a víz, mint boszorkány olaja,
kék volt s zöld és fehér.
S néhányunk, alva, látta már
a gyötrő Szellemet,
aki Hó- és Köd-honból kilenc
öl mélységbe követett.
Szomj szikkasztotta a nyelv gyökerét
s kiszáradt az idege:
a szót torkunkba mintha korom
fojtotta volna bele.
Jaj be gonoszul nézett reám
a fiatal s a vén!...
Nyakamon, gúnyként, az Albatrosz
lógott a kereszt helyén.
Harmadik rész
Nehéz idő volt. Szem s torok ég,
szikkadtan, üvegesen.
Nehéz idő! Nehéz idő!
A szemek - mily üvegesen!
Nyugat felé néztem:
valami
feltűnt az egeken.
Ott messzi? Mi volt? Kis, fekete folt:
vagy tán köd imbolyog:
mozgott, mozgott, s néztem, hogyan ölt
határozott alakot.
Folt, köd, babonás alak, fura váz:
közelebb jött, szembe került
s mintha sellőnek térne ki,
forgott, inogott, merül
Torkunk csupa láz, ajkunk parázs:
nincs sírni-kacagni szó:
az iszonyú szomj némán gyötört:
karomba haraptam, - a vérre kitört
sikolyom: Hajó! Haj
Torkunk csupa láz, ajkunk parázs,
bámultak a szóra előbb.
Kegyes ég! - hogy vigyorogtak, amíg
hallották! Majd, mint ha ki iszik,
nyelték a levegőt.
Nézd, nézd: Ide tart! hoz enyhet, italt!
egyenest szeli már az utat!
Nem hajtja szél, nem hajtja ár,
de orra felénk mutat -
Nyugati habokra folyó aranyat
már alkony öntözött:
nyugati habokon úszott a Nap
arany tükrök között:
és hirtelen ott lebegett ama Váz
köztük s a Nap között.
S most bordák, rudak és kötelek
fogták be -(Urunk, könyörülj!) -:
a nagy tűzarc úgy kandikált,
mint börtönrács mögül.
Hogy jött a hajó közelebb, közelebb!
- szóltam s szivem dobogott -
remegő ökörnyálként az a Váz
kötélzete csillog ott?
Az ő bordái sötétlenek
rácsként a Nap előtt?
Ki a Nő?, ki a fedélzeten áll?
S ki a másik? Vajon ő a Halál?
A Halál kiséri e Nő
Az ajka piros volt, a szeme nyílt,
haja színarany, arca fehér:
Lidérc ez a nő: csak éjszaka jár:
sápadt lepra, Eleven Halál,
s megdermed tőle a vér.
A csupasz Váz mellénk suhant:
nő-hang szólt - kocka röpült -:
"Kész! Ő az enyém! Én nyertem, én!" -
mondta, hármat fütyült.
A Nap lemerült: egyszerre: éj:
kirohantak az égi tüzek:
a Váz-hajó tovaszállt, vadul
suhogtatva a vizet.
Csönd? Szem s fül oldalt, föl? szivem
kapujából a félelem
minden vért kiivott.
Sűrű éj, vak csillagok. Idelent
lámpa, kormány, őr, arc dereng:
vásznaink harmatosok, -
majd végül a Hold sarlója kelt
Keleten s alsó szarvával emelt
egy fénylő csillagot.
Négyszer ötven szép legény
- nyögés sóhajnyi sem! -
élettelen, súlyos-mereven
dőlt el a fedélzeten.
Lelkük kiröpült, - eléjük a menny
vagy a pokol ajtaja nyíl! -
Ugy surrant mind előttem, ahogy
ijjamról surran a nyíl!"
Negyedik rész
"Félek tőled, Vén Tengerész,
bőrös kezed olyan aszott!
szikár vagy, nyurga, s barna, mint
a ráncos parti homok.
Bőrös kezed csupa ránc: szemed
ujra parázslani kezd..." -
"Ne félj, lagzik vendége, ne félj,
nem halt velük ez a test.
Magam voltam, jaj, be magam,
a nagy-nagy tengeren,
nem akadt szent, aki megkönyörült
haldokló lelkemen.
Az a sok szép, derék fiú!
s halott volt mind, szegény:
s ezerszer ezer nyálkés dolog
élt tovább: ahogy én.
Néztem a rothadó vizet,
s a szemem menekült:
néztem a rothadó hajót:
halottak mindenütt!
Néztem, föl az égre, de mikor imát
kezdtem, mindannyiszor
pokoli susogás kelt, és a szivem
száraz lett, mint a por.
Lehúnytam a szemem, úgy maradt,
s golyója lüktetett,
hisz az ég meg a víz, meg a víz, meg az ég
rajtuk ült, mint ólomnehezék:
s előttem a hullasereg.
Hideg veriték folyt tagjaikon,
egynek se lett szaga:
tekintetük, mely rám tapadt,
nem hagyott el soha.
Az árva átka szellemet is
égből pokolba vet:
de halott ember szemének az
átka még rémesebb!
Hét éj s nap láttam átkukat
s meghalnom nem lehetett.
Feljött az égre lassan az
utazó Holdvilág,
s vele egy-két halvány csillag is,
de sehol meg nem állt:
fényétől zuzmarát kapott
a fülledt óceán:
de ahol a hajó árnyéka feküdt,
a megbűvölt víz mindenütt
csak izzott tűz-lilán.
A hajó árnyán túl láttam a
vizi kigyók seregét:
habcsipkék úsztak a víz szinén
s ha felugrottak, tündéri fényt
szikráztak szerteszét.
A hajó árnyán belül pedig
láttam szépségüket:
kék, lángzöld és bársonyfekete
gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,
mint gyors arany tüzek.
Gyönyörű élet! Minden gyönyörű,
amit teremt az Ur:
áldást mondott rájuk szerető
szivem öntudatlanul:
őrangyalom súghatta, hogy ezt
tegyem öntudatlanul.
S már tudtam imádkozni: és
megkönnyült nyakamon
lazúlt a madár, s lezuhant, s be a
tengerbe, mint az ón.
Ötödik rész
Óh, álom, akit mindenki áld
a két Sarok között!
Hozsánna, hozsánna Máriának!
Ő küldte az álmot, mely kifáradt
lelkembe költözött.
Álmomban víz töltötte meg
a fedélzetre kirakott
sok nyomorult vödröt: s mikor én
ébredtem: eső zuhogott.
Torkom s ajkam enyhült, ruhám
átázott, csupa nyirok.
Nyílván ittam álmomban is,
de most a test ivott.
Mozdultam: tagjaim oly üdék!
Mintha álmomban el-
haltam volna: mint üdvözült
ébredtem ujra fel.
S nemsoká felzúgott a szél,
még csak messzi fütyült,
de hangja is a roskatag
vitorlának feszült.
Feltámadt, csattant a magas ég!
Száz lánglobogó ragyogott
hányódva föl-le, ide-oda!
S köztük frissen táncoltak a
sápatag csillagok.
S ránk bődült a szél: sás gyanánt
zizegtek a kötelek:
vak felleg záporozott le ránk:
élén a Hold lebegett.
Nyílt a sötét felhő: a Hold
most is mellette haladt:
s mint bércről meredeken zuhogó
patak, ömlött a sok suhogó
széles villám-szalag.
Nem ért el a zúgó szél: de hajónk
most már tovább futott!
S villám s Hold közt egyszerre mind
felnyögött a halott.
Nyögött, mozdult és minden felállt
- szemük némán figyelt -
álomnak is különös, hogy a
sok hulla élni kelt.
Kormány iránt suhant a hajó,
bár szele semmi sem:
matróznép húzta a kötelet
s tett-vett a fedélzeten:
de karjuk, mint gép karja járt,
kisértetiesen.
Aki térdemnél térdepelt,
öcsém halott fia volt,
együtt vontuk a kötelet,
de egyikünk se szólt.
"Félek tőled Vén Tengerész!"
"Ne félj, fiam...Nem a meg-
halt lelkek tértek vissza, - nem
a régi lelkek a testbe, hanem
üdvözült szellemek:
mert hajnalra karjuk lehullt
s a főárboc körül
dal kélt, lassan és édesen
az ajkaik közül.
Az édes hang mind körbe szállt
s a Nap felé repült
s lassan mind visszatért, - maga,
vagy a többivel elegyült.
Majd mint mikor égből hull alá
a pacsirta éneke:
majd mintha csattog a sok madár,
zengett az ég, zengett az ár,
a tolongó zene.
Most mint teljes zenekart, azután
mint fuvola énekét
hallgatta, majd mint angyali dalt
a magasságos ég.
Szűnt az ének: de vásznaink
délig zsongták a dalt,
ahogy bútt csermely a lombruhás
június-éjszaka halk
és álmodó erdeinek
zeng álmodó morajt.
Délig vitt a vitorla, noha
nem voltak szelei:
lágyan, szeliden siklott a hajó:
alulról vont valami.
Ködországból kilenc nagy öl
mélységben úszva szállt
velünk a Szellem s vele hajónk
nyugodtan utat talált:
délre megszűnt a vitorla-dal, és
a hajó is megállt.
Tengerre szegezte árbocunk
a Nap: fölötte ringott:
akkor nagyot reccsent a hajó
s durván, röviden megingott:
félhossza előre-hátra dőlt
s durván zökkenve megingott.
Majd mint riadt paripa, úgy
szökkent, magasba, fel:
arcomba lökte a vért e lökés
s ájultan estem el.
Hogy mily soká feküdtem így,
nem sejtem: vissza se tért
még öntudatom, s testem fölött
- hallottam - két hang röpködött
s egymáshoz így beszélt:
"Ez az?" - kérdezte az egyik, -
"Ez az?
Krisztusra! az ő gonosz
nyilának áldozata az
ártatlan Albatrosz!
A Szellem, aki egyedül lakik a
Sarkon, szerette az
emberszerető madarat, kit ő
megölt, a vad nyilas!"
A másik hang lágyabb, szelídebb
s édes volt, mint a méz:
"Már érte elég" - szólt -
"s éri még
bánat és bünhődés."
Hatodik rész
Első hang
"De szólj csak, szólj csak ujra! beszélj:
ily szédítő ütemmel
mi űzi, mi hajtja a hajót?
Mit csinál most a tenger?"
Második hang
"Rabszolgaként, aki nézi urát
- szellője habot se tör -
nagy fényszemével az óceán
némán les a Holdra föl,
hogy merre haladjon ( az vezeti
szelíden vagy haragosan).
Nézd, testvér, pillantása reá
mily nyájasan suhan!"
Első hang
"Ha se szél, se tenger, a hajót
mi hajtja? mily erő?..."
Második hang
"Utat nyit előtte, mögötte pedig
bezárul a levegő.
Föl most, siess, testvér, siess!
Már hivnak: el ne késsünk!
Mind lassabban megy majd a hajó,
ha felébred tengerészünk."
Fölébredtem: hajónk futott,
mint csöndes, jó időben:
hűs éjszaka volt, fent állt a Hold,
s a halottak mind előttem.
Mint síri lakók, a fedélzeten
úgy álltak a legények
és rámtapadó, köves szemükön
a Hold visszfénye égett.
Mit haltak, az átkos kínhalál
még nem múlt el rólunk el
s nem bírt tőlük megválni szemem
vagy imára szállni fel.
S ekkor - megtört a varázs:
megint
láttam a zöld vizet,
messzire, de azt alig, ami
a közelben rémitett:
mint aki magányos uton halad
- a szíve fél, remeg -
s ha hátratekint, szaladni kezd
s többé nem állna meg,
mert tudja: mögötte iszonyatos
ördög fut és liheg.
De csakhamar rám fújt a szél
s zajt nem s fodrot se vert:
nem a vizen szállt, és nyomán
zsongás, árny, semmi se kelt.
Arcomba, hajamba kapott (tavaszi
szél leng így a réteken) -
zavarom keverte, de csoda-uj
üdvözlet volt nekem.
Édesen, édesen szállt a hajó,
s bár gyorsan, oly puhán:
élesen, élesen fújt a szél
és rám fújt, rám csupán.
Óh, boldog álom! az Őrtorony
lángol ott igazán?
Ez itt a templom, ez a domb?
s ez itt az én hazám?
Az öbölgátat elérve ima
zokogott át a lelkemen:
Ébressz, Uram, vagy add, hogy ez az
álom örök legyen!
A kikötő, mint tiszta tükör,
simán elénk hajolt:
bujdosni fény- s árnyképeket
rajzolt lapjára a Hold.
Fénylett a szila s a sziklatetőn
a templom is: magas
tornyán holdszikrás magasan
ázott a szélkakas.
Fény s csönd lebegett a vizek felett
és karmazsin árnyai
váz-alakoknak nesztelen
keltek belőle ki.
A hajó-orrtól nem messze állt
az árnycsapat: szemem
visszafordult, s - az égre! - mit
láttam a fedélzeten?!
Minden halott némán feküdt
ahogy megmerevedett
s ragyogva egy-egy fényszeráf
állt minden hulla felett.
Kezét lengette a sok szeráf,
oly szép volt, oly csodás!
Égi fáklyaként lobogott
partnak a látomás.
Kezét lengette a sok szeráf
és nem szólt sohasem:
de, óh, a csöndjük mint zene
áradt szét lelkemen.
S egyszerre fülem evezők zaja és
hahó ütötte meg:
nehezen fordult csak arra fejem,
s láttam, csónak közeleg.
A révkalauz meg a fia jött,
gyorsan szelték a habot:
óh, szent ég! nem ronthatta meg
örömöm a sok halott!
A harmadik a jó Remete volt,
kit a két hajós kisért:
maga szerzett s zengett szent dalokat
és az erdőben élt.
Meggyóntat ő, lemossa ő
lelkemről majd a vért!
Hetedik rész
Ott élt a vén erdő közepén,
mely a tengerig lefut.
Édes hangja mily csengve szállt!
Szerette, ha matrózra talált,
aki végre hazajut.
Ott térdelt reggel-este: volt
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.
Közeledtek: hallottam szavukat:
"Oly furcsa! A gyönyörű fény
kilobbant? Hol a csodahajó
s a csábító tünemény?"
"Különös," - szólt a Remete, -
" se hang, se jel nem int.
Bordái törve! Vitorla, kötél:
hogy lankad, gyűrve, mind!
Sose láttam ilyet...A vásznuk is
rongyolt, és barna, mint
zörgő avar, mit az erdei szél
patakom medrébe terel,
mikor a repkény hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel."
"Atyám," felelt a fiú, " a hajó
oly ördögi, fekete:
én félek..." - "Evezz, evezz tovább!"
szólt rá a Remete.
Közelebb jött ujra a csónakuk
(Vártam, szótlan, mereven):
a hajót elérte a csónakuk...
S hang dördült hirtelen,
a víz alatt, mind rémesebb,
már zúg, már mennydörög!...
S szétnyílt a tenger s összecsapott
a bukó hajó fölött.
Túlharsogott mindent a robaj
s eget-földet kevert
s testem, mint vízi, hetes halott,
a habon hintázva hevert:
egy perc - nem is éreztem, - s a hajós
csónakjába beemelt.
Pörgött, pörgött a csónak a
süllyedt hajó felett: -
visszhangjával a dörejt csak a
domb ismételte meg.
Ajkam mozdult: - ájult sikoly:
a révész összerogyott:
a szent Remete felemelte szemét
s ültében imába fogott.
Evezőért nyúltam: a fiú
- ( azóta bolond) - iszonyút
kacagott, hosszan, s láttam: a vér
forgó szemébe fut.
"Ha-ha!" - mondta, - "ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!"
Végre - óh, szent föld! honi föld! -
elértük a szárazat:
partra lépett, de megállni is
alig bírt már az agg.
"Gyóntass meg, atyám" - az ősz Remete
most keresztet vetett.
"Beszélj," - szólt aztán, - "mondd:
ki vagy
s mi bánt, mi szörnyű tett?"
Fájdalmas görcs gyötört, tüzes
kín égetett, amely
mikor meggyóntam, testemet
csak akkor hagyta el.
Azóta időnként ez a láz
még vissza-vissza tér
s míg el nem mondom e regét,
ég bennem a szív, a vér.
Mint éj, futok országokon át,
szavam bűvös hatalom:
arcáról megismerem én,
kinek kell hallania mesém,
és azt reá megtanítnom.
Mi zaj riad ott, ama kapu mögül!
Hegedűk édes szava rí:
dalolnak a kertben az ara és
leánybarátai:
de íme csendül az estharang
s engem imára hí!
Óh, násznagy! Voltam én egyedül
a tenger síkja felett:
sivár volt, hogy ott Isten is
aligha lehetett.
Óh, lagzinál én az imát
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.
Együtt, templomba menni, együtt
imádni az ég Urát,
megpihen ott örök Atyja szivén
a lány, a fiú, a kisded, a vén
s a szerető barát.
Isten veled! De ne feledd,
Vendég, e szavakat:
a jó ima embert szeret
s állatot és madarat!
Isten szeret, aki szeret
mindent, kicsit és nagyot,
mert Ő is csupa szeretet,
aki minket alkotott."
*
És tovább ment a tűzszemű, hó-
szakállú Tengerész:
s lám! a Vendég a lagzira
többé vissza se néz.
Elkábult, mint akiben nagy ütést
kapott a szív, az agy,
s másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése