Epedve nyög a légben cikázó fénybogárka:
- "Bár lennék én ama szőke csillag, mely ég fenn
örök fátyol gyanánt az örök azúr égen!"
De a csillag irigyen szemét a holdra tárja:
- "Bár hasonlítanék ez áttetsző sugárra,
mely görög oszlopot s gót ablakot becéz lenn,
s gyöngéd ívek felett vágyón mereng az éjben!"
De a hold a napot keserűen csodálja:
- "Én nyomorult! ó bár enyém lenne egészen
e roppant ragyogás, a fény örökös árja!"
S a nap a csillogó templomhoz hajlik éppen:
- "Terhes ez isteni fényesség glóriája
és kín e mérhetetlen azúr ernyője nékem...
Mért nem lehettem én parányi fénybogárka?"
/Ford.: Tótfalusi István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése