Zöld hona várja, betér a vadonba.
Egy percre megáll, bajszát simogatja.
Gyönge füvekből fon kicsi gyűrűt,
s messzire gondol: vérre, aranyra.
Ezután járt utakat sose járhat,
átszeli lépte keresztben az ösvényt:
eltűnik, eltűnik itt a hegyek közt,
elfeledi anyját és el a halálát is.
Begázol a mélybe, hol ősszel a kígyók
hálnak a sziklaközökbe osonva.
Az erdei szellem és a sötétlőn
daloló patakok béklyóit eloldja.
Évekig aztán senki se látja.
Hogy itt járt, erre is, arra is, azt csak
fenn a magasban az ölyv szava jelzi
s a baglyok gyors zokogása.
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése