Számomra ismeretlen szerző: Az aranyruhás légy

Az aranyruhás légy, akiről most mesét mondok, a temetőben lakott. Csak amolyan kis zöld legyecske volt, mint társai, hanem ruhája, csodálatos szép volt, mintha aranyból szőtték volna és a két szárnya is olyan volt, mint az arany. Édesanyja, az öreg zöld légy, nagyon büszke volt rá. Végighordozta a virágok között s megkérdezte tőlük:

-      Ugye milyen szép? Színarany a ruhája is. Ugye, nincs több ilyen édes legyecske a világon?

-      Nincs, nincs – hajtogatták fejüket a hajnalkák.

-      Nincs, nincs – mondta gyönyörködve a kéktündérke is.

Az aranyruhás légy hallotta ezeket, s nagyon boldog volt, hogy őt szépnek mondják. A virágok aztán játszani hívták. El-eltáncoltak a napsugárkákkal, meg-megfürödtek a harmat cseppjeiben. Amikor elunták: meséltek egymásnak. A kis kéktündér mondta a mesét s a liliomruhás királyfiról szólt, aki minden évben végigröpül egyszer gyémánt hintajában a rét felett, s a rét királynőjét magával viszi.

-      Ki a rét királynője? – kérdezte az aranyruhás legyecske.

-      Akit királynővé választ a rét. A legszebb legyecske vagy virág – mondta a hajnalka, és édeskedve tette hozzá: - Meglásd, az leszel te is, mert te nagyon szép vagy.

Az aranyruhás legyecske növekedett, s ahogy növekedett úgy nőtt a szépsége. Az egész rét csodálta már, s a leánykökörcsin is boldog volt, hogyha kelyhén megpihent. A temetőben is becézgették, dédelgették. Mindenki hívta, mindenki csodálni akarta szivárványos aranyszárnyait, aranyruháját.

Csak egy öreg héjakut rázogatta meg néha a fejét. Az öreg héjakut a temető szélén lakott. Éjszakánként nagy levelein pihent az aranylegyecske. Ilyenkor a héjakut mindig integette:

-      Hiszen nagyon szép vagy, de láttam már nálad szebb legyecskét is. Aztán meg vigyázz, ne bizakodj el a szépségeddel és ne hallgass a hízelkedőkre. Ne higyj a virágoknak se. Ők is csak olyan fiatalok, gondtalanok, mint te. Az életet nem ismerik. Azt sem tudják, hogy csak nyáron át pompázhatnak, s ha eljön az ősz, elvesztik szépségüket, elhervadnak és elszáradnak mind.

Az aranylegyecske elgondolkozott a héjakut beszédén, de nappal elfelejtette, mert mindenki a szépségéről beszélt.

Különösen egy bozontos maszlag – aki bosszús volt valamiért héjakutra -, járt a kedvében nagyon. Magához édesgette alattomosan.

-      Ne hallgass, szép legyecske, a héjakut szavára. Ő irigy rád. Kacagj a beszédein! A te szépséged örökké tart, te már a rét királynője vagy.

Az aranylegyecskét megszédítették a hízelgő szavak. Éjszakánként már bosszantották héjakut tanácsai. Egyszer aztán már nem is ment vissza héjakuthoz, a maszlagnál maradt. Az pedig tovább beszélt neki a liliomruhás királyfiról, aki majd érte jön és magával viszi.

Nagy hiúság fogta el a legyecske szívét. Naphosszat mutogatta aranyruháját, csillogtatta aranyszárnyait.

*

A virágok kornyadozni kezdtek. Lehorgasztották fejüket, nem táncoltak többet a napsugarakkal. Azok is csak ritkán látogattak el a temetőbe. Lassanként elsárgult a fű is. Az öreg zöld légy eljött a lánya után.

-      Megyünk, leányom – kezdte – a mi időnk letelt. Megérkezett az ősz s a tél mögötte van. Át fogjuk aludni jó meleg szálláson.

Az aranylegyecske nagyon megijedt:

-      Csak egy napocskáig hagyj még, jó anyám. Hadd búcsúzkodhassam el az ismerőseimtől, hadd mutogathassam még egyszer a ruhámat…

Az öreg légy megcsóválta a fejét, de elment. Másnap visszajött.

-      Most már csakugyan viszlek – mondta dideregve -, kutya idő van! Ha még egy napot késünk a téli szállásunkról, itt kinn veszünk.

Az aranylegyecske könyörögni kezdett:

-      Én nem érzem a hideget, anyám – és a maszlag szavaira gondolt -, még nem akarom itt hagyni a rétet. A ruhámnak nem árt az ősz, a szárnyaimat nem féltem a téltől. Úgy szeretnék még itt élni egy kicsit, hagy maradjak még pár napig.

-      Bolond beszéd – mondta az öreg légy -, itt fogsz elpusztulni! Csinálj, amit akarsz, de én megyek! – s azzal elrepült mérgesen.

Másnap beköszöntött az ősz. A fűszálakon vastag dér csillogott. A légy reszketve bontogatta ki szárnyait. Alig tudta meglebbenteni őket. Olyan nehezek voltak, mintha ólommal öntötték volna le.

A maszlag még aludt.

-      Többé csakugyan nem maradhatok itt – gondolta magában s rászállott egy száraz virágszálra. – A liliomruhás királyfi nem jött el, biztosan ő is fél az ősztől. Majd megkérdezem a maszlagot mitévő legyek, ha felébredt.

Dél felé kibújt a nap, s a legyecske felmelegedett. Később fölébredt a maszlag is. Kinyitotta álmosan a szemét, s csodálkozva mondta:

-      Te itt vagy még? Igaz, a tündérkirályfit várod – tette hozzá. – Az nem fog eljönni már. Az ősz őt is elriasztotta. Hanem ott lakik a nagy akác alatt egy csigaházban. Ott megkeresheted. Azzal becsukta szemét és aludt tovább.

-      Ne hallgass a szavára! – kiáltotta utána a héjakut.

A kis legyecske nem figyelt oda. Megrázta szárnyait és ellebegett az akác felé.

-      Balga! – kiáltotta héjakut. – A csigaházba egy vén kóborló pók költözött! Szörnyű halált lelsz ott! Ne menj, szerencsétlen!

Az aranylegyecske nem hallotta héjakut szavait. ott volt már az akác alatt, a csigaház előtt.

-      Ez hát a tündérkirályfi palotája – mondta magában és kereste a kapuját. Mikor megtalálta beröppent. Széles, nagy folyosóba jutott, csak csúszva lehetett haladni benne. A legyecske már fáradt volt, nehezen haladt. A folyosónak nem akart vége szakadni. Egyszer aztán valami kárpit félét pillantott meg. Fehér fonalakból volt szőve, és valami nyílást takart. – Bizonyosan ez lesz a királyfi szobája – gondolta és megindult a függönyön keresztül. Az pedig mind sűrűbb lett és egyre több fehér szál ereszkedett a legyecskére.

Aztán hirtelen valami megcsillant a függöny mögött.

-      A tündérkirályfi – remegett meg a legyecske, és még egy lépést tett nagy kínnal a fonalak között.

A fekete valami megmozdult. A legyecske felé közeledett és kinyújtotta a karját. A legyecske szúró fájdalmat érzett s megtántorodott. A fehér fonalak kis teste köré csavarodtak egészen.

A függöny szálain pedig lesétált lassan egy nagy, szürke pók. S az engedetlen, hiú legyecske nem lehetett királynő.