Reimar von Hagenau: Csak zengem és panaszlom...

Csak zengem és panaszlom egyre
a régi szenvedésemet,
hisz' itt van ő a közelemben,
és hozzá visz el mind az út.
Nyájas szava borús szivembe
új bánatot csöpögtetett.
Ő tán boldoggá tenne engem,
ha látná: más irigy, hazug.
Ha nála célhoz érhetek,
s meghallgatja kérésemet:
oly boldogok leszünk: de kár,
ha elodázza azt a percet,
vidámnak nem lát soha már.

Szivfájdalom miatt vagyon
testem bús szorongattatása,
amely nagyobb már nem lehet.
Kényszerit kínom, hogy bevalljam.
Kit nem gyötör ily fájdalom,
s szerelem nem gyujtotta lázra,
nagy bánatomról az fecseg,
s midőn panaszlom annyi dalban,
nem érti, mi történt velem.
S míg veszteségem viselem,
azt szinleli, hogy fáj neki,
hogy velem érez, és ezentúl
majd hisz nekem, igérgeti.

Én mindnek el nem mondhatom,
akik faggatnak szüntelen,
mért élek ennyi búval-bajjal,
vidámság mért nincsen szivemben.
Csak késztetik sok sóhajom,
ha vitába szállnak velem,
nekik jut bánatom jutalma,
s az nem jó, nem segit meg engem.
A szivem azt sugallja: jobb,
ha már előttük hallgatok.
Magyaráztassék meg nekik:
nagyon tapintatos legyen,
ki nő erényén őrködik.

/Ford.: Urbán Eszter/