2014. október 29., szerda

Samuel Taylor Coleridge: Ifjúkor és öregség


Szellő a vers, s remény méh
virág közt - s mindkettő enyém!
S így, a természetben élvén,
örök májust élveztem én
friss ifjuként!

Akkor s most - jaj, mily változás!
A most, ó, fájdalom, de más!
E ház, melyet nem kéz emelt,
e test, melytől csak tűrök én,
szirtek s fénylő homok felett
hogy suhant el, mily könnyedén!
Mint múlt idők ladikjai
nagy vizek árján szerteszét:
nem kellett őket hajtani,
s kacagták a vihar dühét!
Nem félt e test fagyban, se szélben,
míg benne a friss korral éltem.

A barátság fája óvott,
a szabadság, a szerelem
nekem nyílt, minden jót, mi jó volt,
ömlött rám, míg szegény fejem
nem lepte dér.

De fáj e míg! Zúg zord szava,
hogy ifjuságom tűnt tova.
Ó, mennyi édes éven át
voltam, ifjúkor, egy veled!
Hadd higgyek egy kedves csodát:
eltűnted káprázat lehet!
Nem szólt harang még lelkedért,
s egy csíny neked mindent megér!
Mily maszkkal álcáztad magad,
hogy elhitesd távoztodat?
Hajamba tél ezüstje hull,
lassan járok, görnyedt vagyok,
a te szádon tavasz virul.
s könnyedben napsugár ragyog!
Éltünk csak eszme: nos, nagyon
hiszem, hogy még veled lakom.
Gyöngy a harmat reggelente
s könny is, mely bús estre vall.
Az élet, rosszat jelentve,
vénségünkben bút sugall:
már itt a tél.

Vénségünkben csak bút sugall,
nyomasztó, sűrü búcsuval,
akár egy szegény rokonunk,
kit durván ki nem rakhatunk,
bár az illőnél többet ül
s tréfáin már ő sem derül.

/Ford.: Szegő György/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5