Szász Károly: Salamon vezeklése

 „Salamon" czimü történeti költemény III-ik részének első énekéből.



Hol gyors Duna habja egymásra gyülemlik:
Büszke Regensburgban székel vala Henrik,
De aranyos székén nem pihen a császár;
Öblös teremében fölkél, föl-alájár.
 

Homloka halvány; rá lecsüng sürü fürte,
A melybe (korán még!) vegyül egy-két szürke:
Hogy sietett élni: dúlt arcza mutatja,
Kora szenvedélyek nyoma látszik rajta.
 

Az erős redőbe összevont szemöldök
Hirdeti nyilván az önkényt, meg a dölyföt;
De remegő ajkán nézd e vonást: abban
Habozó indulat és gyávaság lappang.
 

Kezdeni nagyokat, magasan héjázva,
Miknek a tett aztán csak nyomoru váza:
Tud ölteni bíbort, hadonázni fennyen,
- S vezekelni aztán, mezítláb, egy ingben.

Ilyen vala Henrik. Salamonnal ketten
Akár összetörjék tükreiket menten;
Ha szemébe nézne egyiknek a másik:
Be megismerhetné maga torzvonásit! 

Üle Regensburgban, vagyis föl-s lejára
Öblös teremében németek császára.
Asztalán egy tekercs; meg-megállva vetett
Arra néha egy-egy dühös tekintetet.
 

Hugától a levél, áztatva könyekkel,
Mogyoródnál a harcz hogy mikép veszett el,
Azután közöttök, elmondja, mi történt,
Hogy ment a napával kolostorba önként.
 

Ott, rejtve világtól sorsukat siratják,
Sürü fátyol iszsza könyeik patakját;
Nem a koronának veszte fáj csak nekik:
Rosz fiuért, férjért hullanak könyeik.
 

Kéri azért bátyját: vegye kegyelmébe,
Üldözöttek elől ne zárja szivét be,
Fiatlan anyának, férjetlen asszonynak,
Admonti zárdába - egy jó szót adjon csak!
 

Ott fekszik a levél a hová ledobta;
Fel-alá a császár jár még háborogva.
Rá-ráüt öklével az asztalra néha,
Kitör dühe végre: „A hitvány, a léha!"
 

„Megmondtam ezerszer, hogy e' lesz a vége.
De a bátyjaival nem kellett a béke!
S hogy tőle az isten bűneért elpártolt:
Feleségét, anyját elveri magától!
 

De többet e földön ne jöjjön előmbe!
Nem is könyörülök, bármint könyörögne.
Nem akarom látni" - De be sem végzé még,
Nyilik a tölgyajtó, és mintha idéznék,
 

Salamon tántorg be. Vagy tán csak az árnya,
Mintha nehéz sulytól görnyedezve járna,
Lihegve, aléltan, úti portól födve,
Vánszorgva közelget s térdre rogy előtte.
 

Lábaihoz csuszik, mintha ebe volna,
Két kézzel a császár térdit átkarolva,
Arczát oda nyomja a márvány padlóhoz,
Nem is juthat a nagy zokogástól szóhoz.
 

Szólani akarna, de csak remeg ajka,
Szinte megesik a császár szive rajta;
De szivének ismét haragot parancsol,
Visszalép egy lépést, aztán komoran szól:
 

„Kelj fel - mond - „előttem hasztalanul térdelsz!
Vezeklő könyekkel engem meg nem kérlelsz.
Segiteni rajtad: én sem vagyok isten -
Hívd őt, ha mered még, hogy rajtad segitsen!"
 

- „Hallgass meg!"  eseng az. - „Ugyan mit hallgassak?
A mit tudok ugyis, szád olyat mondhat csak.
Szárnyon a rosz hir jár, vert had lába sántit,
Te ugyan későn jösz, hired előbb járt itt!"
 

- „Hallgass meg! esengve szól ujra Salamon.
- „Előre tudom már, a mit kell hallanom.
Többet nem mondhatnál, vagy mit kevesebbet:
Koronád', országod', nődet elvesztetted!"

 

- „Egy szavadon áll csak: mind visszanyerhetnem.
Nőmmel te, a bátyja, békithetsz ki engem.
Koronám, országom veszve ha most vannak:
Szerez vissza őket, ne nekem - magadnak.
 

„Egy csapatot adj csak pihent seregedből:
S a diadalmámor, a bitorlás megdől.
Tört kardom helyett adj uj kardot: meglátod,
Lábadhoz fektetem szép Magyarországot.
 

„Jártányi erőm még maradt, legyőzöttnek;
Győzők, kimerülten, mint a szélütöttek,
Lihegve feküsznek. Míg ezt kihevernék:
Most van idő, vidd ki apád régi tervét."
 

Elgondolkodott a császár e beszédre.
A térdepelőnek - „kelj föl!"  mond végre.
És lehajolt hozzá, fölemelte szépen,
S tartotta egy perczig kezét a kezében.
 

A szemébe nézett mélyen, hosszan - s monda:
„Majd meggondolom ezt. Eredj el Admontba,
Zörgesd meg az ajtót, ha ott bebocsátnak:
Borulj a lábához nődnek és anyádnak.
 

„Vezekelvén elsőbb: bocsánatukat kérd,
És ha meginditja tört sziv és hajlott térd,
Ha bünödért teljes bocsánatot adnak:
Hozd nekem azt hirül, akkor meghallgatlak."
 

Mond s elfordula, s hidegen ott hagyván
Salamont, kiméne. A' csak álla bambán,
Mint a ki nem tudja, hogy mitévő légyen:
Ha mard megbánja, megbánja ha mégyen.
 

S a míg igy töprenge, hogy mitevő légyen -
A remény és kétség vívódva szivében,
Ohajtva mitől félt, félve mit ohajta:
Nyilik a kis ajtó s egy pap lép be rajta.

 

Fekete csuháján leng hosszu szakálla,
Mintha barna földre fehér hattyu szállna:
Ajkán szigor; szeme két síri szövétnek;
Arczán a vezeklés vérnyomai égnek.
 

Mintha rideg csontváz zörögne a mint jár,
Görnyedt teste, félő, összetörik mindjár';
A mint szólani kezd, egyszerre azonban
Kiegyenesedik, szeme lángra lobban.
 

„Fiam! nagybűnös vagy, elvettetett" - ugymond -
„Nem szükség előttem bűnödet meggyónnod.
Ismerem azt, isten nékem kijelenté,
De vezekléssel tedd el nem követetté."
 

Mond Salamon: „Ki vagy te, ki igy mersz szólni?
Egy fölkent királynak mersz-e parancsolni?"
- „Parancsol az isten! s a ki által szóla:
Az isten szolgája, császár gyóntatója."
 

- „Melyikök küld hozzám?" - Mond az: „mind a kettő.
A császártól jövök, de küldve istentől."
„Császárom akarja, mondd hát: mit kell tennem?
Mi vezeklés vár rám, no tanits meg engem."
 

- „Térdelj le halandó! Bűnös le a porba!
Isten előtt koldus s a király egyforma.
Halld meg: mi vezeklés, a melyet kell tenned:
S egy hajszálat abból az úr el nem enged.
 

„Vitézi ruhádat magadról letépve,
Öltesz meztelenre szőrcsuhát helyébe.
Sarudat leoldod, lovad' kötöd ólba,
Nagy utra mezitláb indulsz gyalogolva.
 

„Városba, faluba, tanyára be nem térsz;
Pásztoroktól ágyat, meleg ételt nem kérsz;
Napon állott vizzel, tejjel megelégszel,
Egy helyen az utban sohasem hálsz kétszer.

 

„Hajad' nem kened meg, körmöd' el nem metszed;
Templomba be nem lépsz; de ha látsz keresztet,
Szent képet: előtte térdelsz csupa kőre;
Hidon, utfélen le nem ülsz pihenőre.
 

„Igy kell vezekelned hétszer hét nap, éjjel,
S ne siess Admontba, hogy hamarabb érj el.
Bár gyötör éh s álom, lábad tüske tépi:
Míg időd le nem járt, de be ne merj lépni.
 

„Hamarabb mint mondám, küszöbén se ülj le,
De tovább menj ismét - és visszakerülve,
Az ötvenedik nap, egy nappal sem elébb,
Huzd meg kapujában a harang kötelét.
 

„Ott a harangszóra kijő egy apácza;
Nevedet megmondod s bevezet a házba.
Mosdani akarsz-e, étel vagy ital kell,
Avagy ágy? megkérdi - de te ne fogadd el.
 

„Azon porosan csak, a hogy érkezél be,
Vezettesd magad' a királynék elébe;
Mert bucsu, vezeklés, addig mind hiába',
Míg bünöd általok nincsen megbocsátva."
 

Mondá - s a mikép jött, mintegy hideg árnyék,
Elmene, Salamon, térden, mire vár még?
Áldásra? hiába! A feloldás késik,
Míg nem fejezé be hosszu vezeklésit.
 

Így indult a király vezeklő utjára,
- Szőrmezben, mezitláb, köves uton jára;
Városba, faluba, tanyára be nem tért,
Pásztoroktól ágyat, meleg ételt nem kért.
 

Le sem ült utfélen, templomba se' lépett;
Köveken térdelve imáda szent képet;
Haját se kené meg, körmét se metszé el;
Igy vánszorga tovább nyomoru testével.
 

Huszonegyedik nap Admonthoz elére,
De nem ült pihenni a ház küszöbére,
Képét betakarta, ne hallja, ne lássa...
Nyomorult fejének nincs még nyugovása.
 

Tizenegy nap ment még... A bakonyi bérczek
Tüntek fel előtte. Láttokra mit érzett?
Az uszó felhőket követte sováron -
Aztán leborula a magyar határon.
 

De megint felugrék; dühösen a földet
Megüté lábával; egy marokkal fölvett,
Maga elé tartá s szólt: „Ez az én földem,
Verje meg az isten, ki elveszi tőlem!"
 

Salamon, Salamon, hát ez a bűnbánat,
A hazaföld láttán, mely sziveden támad?
Két-heti bucsunál erősb a kevélység;
Kezdd ujra előlről, mert ennyi kevés még!
 

Nem álla sokáig, megfordula onnan.
Tiz nap megin' eltelt, hogy visszauton van.
Tizenegyedik nap' meg' Admonthoz ére,
De nem ült pihenni, most sem, küszöbére.
 

Hét nap vala hátra még a kiszabottból:
Nem szabadul addig a nehéz robottól.
Hétszer mene ott el, hétszer visszatére,
De nem ült egyszer sem a ház küszöbére.
 

Az ötvenedik nap - megállt; a harangot
Meghuzta, - szivében csendülve visszhangzott.
Kinyilott az ajtó, kijött egy apácza, -
„Salamon?" - azt kérdé s bevitte a házba.
 

„Fáradt vagy" - igy szólt - „jámbor utas, látom.
Pihenj meg egy kissé itt e vetett ágyon,
Hozzak-e langy vizet feltörött lábadnak?
Fris vizet avagy bort, ételt is hadd adjak."
 

- „Fáradt vagyok, igaz: a lábam is sebhedt;
Ötven napja nekem hogy ágyat nem vetnek.
Asztalomat is már rég nem teritették -
De ha eddig tűrtem: kissé tűrhetek még."
 

„Két asszony-személylyel volna előbb nékem
- A kik itt lakoznak - sietős beszédem:
Anyjával s nejével a magyar királynak."
- „Lépj be uram," - mondá az apácza - „várnak."

 Megdöbbent Salamon a hogy ezt meghallá,
(Bár várta) - fehérebb lőn képe a falnál.
A felindulástól tántorgott a lába,
A mikor benyitott a kicsiny czellába.

 De maga sem volt oly halotthalavány tán,
Sem ingadozóbban nem állott a lábán,
Mint Neszte királyné, ki szinte lerogyva
A térdeplőjébe fogódzva fogadja.
 

Az ifju királyné meg' egy kerevetbe
Ott zokog, arczát egy vánkosba temetve.
Az egész valója mutat mély fájdalmat,
Gyönge teste reszket, mint ágon a harmat.
 

Küszöbön Salamon tétovázva állt még:
Nézi meredt szemmel az anya-királynét.
Mint vádló rém áll e tisztes arcz előtte,
Nem látta, mióta kezét rá emelte.
 

Mintha az a pir-folt most is rajta voln' még...
Egyet lép s remegve térdeire omlék.
Fölemelt két karja bénulva lelankad -
„Anyám!" - szól - „bocsáss meg nyomorult fiadnak!"
 

Bűnbánó gyermekét megtörötten látva:
Hol van édes anya, hogy meg ne bocsátna?
Pápánál, istennél mi feloldást nem lel:
Másképen ítélik azt anyai szemmel.
 

Neszte királynéban a harag megolvad;
Remeg a szó ajkán, de egyet se' szólhat.
Lehajol fiához, hogy őt felemelné -
De mivel nem birja, oda térdel mellé.
 

Földre nyomott arczát lágyan emelé fel,
Végig simogatta anyai kezével,
Mint selyem kendővel letörölte róla
Hosszan folyt könyeit, azután igy szóla:
 

„Jöszte fiam, kelj föl! feledve van minden!
Nem a bú - bocsánat ragyog könyeimben.
S kit az én sérelmem nálam jobban sértett:
Jöszte, ez angyalt is megkérlelem érted."

 Térdeltéből azzal felsegité szépen,
S oda vonta, fogván kezét a kezében,
A kerevethez, hol menye fuldokolva
Zokogott magában, - s szeliden igy szóla:
 

- „Egy szegény zarándok kopogat szivednél:
Elfedező fátyolt bűnére ne vetnél?
A te hű szivedben nem adnál-e szállást?
Hiszem megbocsátni olyan édes! - lásd, lásd!"
 

Ott a vezeklők - azt bűntudat, ezt bánat
Tette vezeklővé, - összeborulának;
Panaszuk', mentségök',csak zokogva, szótlan'
Öntik ki egymásnak néma hosszu csókban.