Google+ Followers

2014. október 26., vasárnap

William Wordsworth: Mihály


A közútnak ha hátat fordítasz,
hol Green-head Ghyll szilaj patakja zúg,
számíts reá: merész magasba nyúló
ösvénnyel kell megküzdened: fölébed
a pásztorhegyek tornyosulnak így.
De bátorság! e habzó vad patak
körül mind kettényílnak ím az ormok,
s egy apró völgyet rejtenek magukban.
A táj lakatlan, és ha erre jársz,
magad maradsz, míg porladó kövek közt
juhok legelnek, és fejed fölött
az égen néhány kánya száll lebegve.
Tökéletes magány honol a völgyben:
s csupán egy okból szólok róla én:
a csermely mentén, hol végighaladsz,
elédbe tűnik, s észre nem veszed,
vén köveknek elporladt halma áll!
Történetem e kövekről regél,
s habár csodáktól puszta, dísztelen,
a nyári homályt édessé teszi
a kandalló előtt. Családi körben
mesélt e rege először nekem
pásztorokról, völgyek lakóiról,
kik rég szívemhez nőttek, és velük
szerettem meg a völgyet és hegyet,
melyből élnek, s hol lakhelyük vagyon.
Ifjúkorom meséje ez, mikor
még nem vonzott a könyv, de szívemet
a természet hatalma járta át,
s e gyengéd erő tett, hogy megéljek
ezernyi szenvedélyt, és eltűnődjem
( csapongva persze s csiszolatlanul),
mit rejt a földi lét, mit rejt a szív.
S legyen e mese bár pallérozatlan,
a természet szavát értő szívek
vigaszra lelnek majd: s még melegebben
szóljon ifjú poéta-társaimnak,
kik majdan e hegyek ormai közt,
ha meghalok, művem továbbviszik.

Grasmere völgyének erdő-rejtekén
egy pásztor élt, kit Mihálynak neveztek:
vasizmú és szilárd szívű öreg,
ifjúkorától napja alkonyáig
keménykötésű volt: erős, komoly,
eszes, szerény s mindenkihez szíves:
ha várt reá a nyáj, azonnal indult,
és figyelmesebb volt akárki másnál.
Elleste így a szelek titkait,
kiismert minden széllökést, s gyakorta
míg senki más, ő hallotta a mélyből
délnek zenéjét, akárha dudások
fújnák a Felföld messzi dombjain.
Az égnek ily jeleire a pásztor
a nyájra tekintett, s így szólt magában:
"Dologra fognak a zúgó szelek!"
S a közelgő vihart, amely a vándort
rejtekre űzi, őt hegyekbe vitte,
hol sokezer éj ködleple alatt,
melyek rátörtek, majd magára hagyták,
a magasban egyedül lakozott.
Így élt a pásztor nyolcvan éven át.
S ne higgye senki, hogy a zöld hegyek,
csermelyek, völgyek és a puszta sziklák
Mihály szívére nem voltak hatással.
Mezők, hol tág tüdővel szívta be
a tiszta leget: dombok, melyeket
oly sokszor járt vígan, s hol annyiszor
elmélkedett a gondról és bajokról,
bátorságról, örömről, félelemről:
amelyek könyvként őrizték a néma
vadak emlékét, kiket gondozott
s zord időtől óvott: tudván, a végső
órán majd elnyeri tisztes jutalmát:
e dombok s mezők - ki kívánna többet -
erős szálakkal kötötték magukhoz
szívét, gyönyörteli vak szerelemmel,
oly gyönyörrel, amely maga az élet.

Mihály nem élt magányosan a völgyben.
Húsz esztendővel ifjabb volt a társa -
bár fölötte is eljárt az idő -,
oly takaros asszony, egy napja se telt
tétlenségben: a háznak lelke volt ő.
Két ódon fonószék állt a szobában,
ez gyapjút font, amaz kendert sodort,
s míg egyik állt, serényen járt a másik.
A pár egyetlen gyermeket nevelt,
ki akkor jött világra, amidőn
Mihály, számot vetvén idős korával,
vénnek vélte magát - pásztori szóval:
fél lábbal már a sírban. E fiú és
viharban edzett két bátor kutya -
egyikük mindennél értékesebb -
élt még a házban. És igaz szavamra,
végtelen szorgalmuk a völgylakók
körében közmondásos volt. A nap
habár lejárt, és a kinti dologról
apa és fia megtért, ám a munka
tovább folyt, mígnem a tisztán terített
vacsoraasztalhoz egy tál levessel
s kancsó sovány tejjel a zablepény
mellé, s a gyenge, házi sajt köré
mindahányan letelepedtek. És
ha végeztek, az öreg és Lukács -
így hívták a fiút -, mindketten oly
munkához láttak, amelyre a háznak
szüksége volt: az asszony orsajára
kártoltak gyapjút és kendert, avagy
javítgatták a sarlót és kaszát:
a ház körül így munkálkodtak ők.

Amint homály váltotta fel a fényt,
az ősi kéményalj fölé, amely
feketén nyúlva előre hatalmas
teret betöltött, amint ez vidéken,
vén falvainkban még ma is szokás,
az asszony lámpást akasztott: üreg
jószágot, amely jobb szolgálatára
volt a háznak, mint más effajta szerszám.
S fellobogván korán az alkonyatban,
hosszú estéken sok-sok éven át,
amíg a ház tán nem derűs, de szorgos
s reménylő életét élte, a lámpás
fölöttük éber társként őrködött.
S most, hogy tizennyolc éves lett Lukács,
e lámpafénynél ült apa s fia,
amíg az asszony messze éjszakába
nyúló dolgához tért, melynek nyomán
nyári legyeknek zajához hasonló
halk zümmögés töltötte be a házat.
Ismertté lett e fény távol s közel,
a pár nem henye, dolgos életének
jelképe volt: s mivel a ház maga
apró dombtetőn állt magányosan,
és fénye ellátszott északra, délre,
a távol Easedale-be s föl, Dunmail Raise-ig,
s nyugatra a tó menti faluba:
e nem szűnő s mindig felvillanó
és messze-látszó fény nyomán a ház
ifjú s öreg ajkán a völgy ölén
e néven élt: ESTHAJNAL CSILLAGA.

Így éltek sok-sok éven át, s a pásztor
ha szerette magát, nyilván szerette
asszonyát is: de vén Mihály szívének
még drágább volt a későn-jött fiú -
nem ösztön vitte őt csupán, e szellem,
mely láthatatlan él s munkál a vérben -
de oly gyönyör, mit semmi földi jó,
csak gyermek nyújthat vénülő apának:
reményt s a holnap apró gondjait,
s szorongást, ha a rég várt vágyakat
a Természet végül nem teljesíti.
Oly szeretettel óvta őt Mihály,
szívét, szívének örömét! gyakorta,
míg karonülő csöppség volt a gyermek,
asszonyként állt szolgálatára, nem
mulatságból vagy léha kedvtelésből,
mint más apák teszik, de türelemmel:
s gyöngédségre elszánva női kézzel
gondozta őt s ringatta bölcsejét.

És később is, mielőtt még a gyermek
nadrágot öltött volna fel magára,
Mihály, bár konok volt és hajthatatlan,
örömmel látta a fiút magával,
ha járta a mezőt, avagy a háznál
kis székén ült, míg a földön előtte
egy fosztáshoz lekötött juh feküdt,
s jótékony árnyával befödte őket
egy vén s magányos tölgy lombkoronája,
mely tölgy paraszti nyelvükön ma is még
FOSZTÓFA néven él a pásztorok közt.
Nyíráshoz készülve e tölgy alatt
komoly s kedélyes pásztorok körében
Mihály gyakran nézett feddőn fiára,
gyöngéden korholva szólt rá, mikor
a türelmesen fekvő juhokat
megzavarta: lábukhoz kapkodott,
vagy éles hangon riogatta őket.

Az ég kegyéből ötéves korára
egészséges lurkóvá nőtt a gyermek:
két rózsa virult kétfelől arcán.
Mihály ekkoron a téli csalitból
egy ifjú fát nyesett, mit megfaragván,
majd megvasalván szépen, mint szokás,
egy tökéletes, jó pásztorbotot
készített fiának, mellyel Lukács
hegyen és hágón gyakran őrködött,
s nyájat terelvén vagy visszafogván:
s hogy ily korán állították e posztra
a lurkót, gondolom, megérthető,
ha sokkal inkább nyűg volt, mint segítség,
s dicséretével, nem hiszem, hogy apja
sűrűn halmozta volna el fiát:
habár minden tettét követte szó,
zord pillantás vagy homlokráncolás.

Amint tizedik éve elszelelt,
és bátran állta a zúgó szelet,
munkára szánva, távoli utakra
Lukács naponta elkísérte apját,
kinek szemében - kell-e mondanom-
minden, miért küzdött a miért rajongott,
még kedvesebbé lett, s fiára nézve,
oly hangulat ragadta el: a nap
új színben ragyogott s zenélt a szél:
és vén Mihály megifjudott szívében.

Apja előtt ekképp fölcseperedvén,
most, hogy tizennyolc éves lett Lukács,
reményt s vigaszt Mihály őbenne lelt.

Így élte életét a ház szerényen,
míg egy nap szörnyű hír fogadta őket:
a pásztor régen kezesként kiállt
bátyja fiának oldalán, ki szorgos
s tehetős férfi lévén nagyszabású
vállalkozásba kezdett: végül is
reászakadt a nem-várt balszerencse:
és vén Mihály most beidéztetett,
a veszteséget hogy maga fedezze:
felét annak, mit összegyűjthetett
életén át. E hirtelen csapás
nyomán minden remény egy pillanatban
elszállt szívéből: ily nagy veszteség
megőszült embert még nem érhetett.
Erejét lassan újra összeszedvén
szilárdan nézett szembe a csapással:
nem volt kiút: el kell hát árverezni
az apai földnek egy hányadát.
Ez jött eszébe: újra belegondolt,
és összeszorult szíve. "Izabel",
másodnap este így szólt asszonyához,
"csak dolgozom és küzdök hetven éve,
Istennek fényes napja ragyogón
sütött le ránk: és mégis azt hiszem,
ha idegen kezekbe jutna földünk,
én nem lelnék síromban sem nyugalmat.
Nehéz teher e mi terhünk: a nap
se futotta pályáját szorgosabban:
s végül bolondja lettem önmagamnak
s családomnak. Gonosz volt az az ember,
s ha álnokság vitte, mégoly gonosz volt,
és mégha álnok nem is volt, akad
vagy tízezer, kinek ily veszteség
nem nagy csapás. De megbocsátok én:
bár lennék néma, mintsem így beszéljek.

Hogy ajkam szóra nyílt, célom nem ez volt,
de orvoslás s remény igérete:
fiunk kel útra, Izabel, s a föld
miénk marad, s szabad lesz mindörökre:
ő fogja bírni végül, s oly szabad lesz,
akár a szél, mely elsuhan fölötte.
Van még egy rokonunk, tudod - bajunkban
ő mellénk áll. Tehetős férfiú,
virágzó üzletet vezet, s Lukács
önmagát nála megbecsülve, gyorsan
megszerzi majd az összeget, s utána
mihozzánk visszatér: ha ittmaradna,
mi volna haszna? Házhoz, mely szegény,
nem áll haszon."
És itt a jó öreg
elhallgatott: Izabel csöndben ült,
és képzelete a múltat követte.
Hisz itt élt Richard Bateman, szólt magában,
a sekrestyés fiú. S a templomajtó
előtt a nép kis gyűjtést szervezett:
a pennikből s fél-pennikből kitelt
egy áruval megtömött kiskosárra:
és karján a kosárkával az ifjú
Londonba indult, hol mesterre lelt,
ki őt szemelte ki, megbízva benne,
hogy tenger-túli birtokát vezesse:
az ifjú ott hamar vagyonra tett szert,
és földet, pénzt hagyott minden szegénynek:
szülőföldjén egy templomot emelt,
talapzatát külhonból származó
márvánnyal rakva ki. És Izabel
ily emlékek közt újra földerült.
Mihály boldogan így szólt: "Izabel!
E terv lélekkel tölt el két nap óta.
A veszteségnél több, amit nyerünk.
Hisz megvan mindenünk - ó, bárcsak ifjabb
lehetnék - mégis, érzem, van remény.
Készítsd elő fiunk legjobb ruháit,
ha kell, vegyünk még, és induljon el
már holnap, ha lehet, vagy még ma este -
ha mehetne, bár menne még ma este."

Mihály elhallgatott, és könnyű szívvel
a földek felé indult: Izabel
öt éjen s napon át megállás nélkül
serénykedett: fiának a nagy útra
mindent, mi kellett, előkészített.
Ám boldog volt mégis, mikor vasárnap
bevégezhette munkáját, mivel
hallotta éjszakánként: férje álmát
nyugtalan gondok, sóhajok zavarják,
s reggelre kelve látta, vén Mihálytól
minden reménység elszökött. Ezért
így szólt délben Lukácshoz, míg magukban
az ajtó mellett ültek: "Nem mehetsz el:
nincs még egy gyermekünk, kit elveszítsünk,
s emlékeinkben őrizzünk: ne menj,
ha elhagyod apádat, sírba tészed."
Ám derűs hangon válaszolt az ifjú,
és félelmét föltárván, Izabel
új erőre kapott. Oly vacsorát
tálalt, mint még soha, s oly gondtalan
volt a család, akár karácsony este.

Dolgához másnap visszatért az asszony,
s egy héten át oly boldog volt a ház,
mint tavasszal a liget: végül is
a várva várt levél megérkezett
a messzi rokon szép igéretével,
hogy megtesz minden tőle telhetőt
a fiúért: s kérése az csupán:
azonnal induljon Lukács. Tizedszer
olvasták már a levelet, s az asszony
a szomszédokhoz futott körbe véle:
nem is volt még egy ilyen büszke szív:
angol földön, mint Lukácsé. Az asszony
a házba visszatért, s így szólt Mihály:
"Holnap elindul." És erre a szóra
még oly dolgokról beszélt Izabel,
melyeket úgyis elfelejt az ifjú,
ha ilyen hamar útra kel. De többet
nem szólt, és Mihály megkönnyebbedett.

Hol a Green-head Ghyll szilaj patakja zúg,
a völgynek mély ölén, még mielőtt
a komor hír Mihályt elérte volna,
fejében agy juhkarán terve járt,
és e célból egy nagy halom követ
hordott a völgybe, mely egymásra hányva
az ér partján feküdt, munkára készen.
Fiával aznap este vén Mihály
a kőrakáshoz ment, és ott megállván,
szája ily szavakra nyílott:"Fiam,
holnap eltávozol, s én tiszta szívvel
tekintek rád: szememben oly igéret
maradsz, mint voltál, mikor megszülettél:
vén napjaimnak minden öröme.
Most mesélek egyet s mást önmagunkról,
halld hát s figyelj: hiszen, hasznodra lesz,
míg távol állsz: még akkor is, ha tán
hallgatnom kéne egynémely dologról.
Hogy napvilágra jöttél, két napot
átaludtál: megesik újszülöttel:
apád ajkáról áldás szállt reád.
A napok egyre teltek, s én növekvő
szeretettel szerettelek. Soha
még nem hallott halandó szebb zenét,
mint én, mikor - szavak nélkül - a tűznél
először szólt a Természet belőled:
amint te, csöppség, örömmel daloltál
anyád keblén. Múltak a hónapok,
s én a nyílt mezőn s a nagy hegyekben
éltem életem: különben apád
térdén és karján nőttél volna föl.
Ám pajtások voltunk, Lukács: e tájon,
e dombok közt az ifjú és öreg
játszadozott együtt, és énvelem
nem volt hiányod gyermeki örömben."
Bár férfi-szíve volt, Lukács e szóra
fennhangon zokogott: s a jó öreg
megragadta karját: "Ne vedd szívedre,
e dolgokról nem kellett volna szólnom.
Oly apaként álltam szolgálatodra,
ki megtesz mindent, mit tehet: s csupán
oly adományt fizettem vissza én,
mit magam is kaptam, s habár a kor
már messzeszállt fölöttem, bennem élnek
emlék gyanánt ők, kik engem szerettek:
e helyt nyugosznak most: itt éltek ők,
akár apáik, s mikor az idő
elfogyott végül, készen és örömmel
adták át testük az apai földnek.
Ily életet élj te is, ezt kivántam,
de túl hosszú a múlt, fiam, s kevés
hasznot látott e háromszor húsz év.
Mert terhelt volt a föld, mikor reám szállt:
és negyvenéves koromig csupán
a birtok felét bírtam én egészen.
De küzdöttem, s az Úr végül megáldott,
s szabaddá lett a föld mindmostanáig.
Új gazdát már nem is viselne el,
hiszen: az ég bocsássa meg, Lukács,
ha kedved ellen teszek: úgy helyes,
ha útnak indulsz."
E szónál Mihály
elhallgatott, s a kőhalomra nézve
rövid csönd múltán új beszédbe kezdett:
"Miránk várt itt a munka, s most, fiam,
csupán reám vár. Az első követ
te rakd le mégis, a saját kezeddel.
S remélj, fiam, egyszer még jobb napokban
lesz részünk. Nyolcvannégy éves vagyok,
s erőm még nem hagyott el: tedd a dolgod,
mint én a magamét. Új tettre szánva
most újrakezdem, mit rád hagytam egyszer:
dombokra föl, vad viharral dacolva,
ismét nélküled indulok, s a munkát
egyedül végzem, mint hajdan, mikor
még nem voltál. Hát áldjon meg az ég!
Két héten át sebesen vert szíved,
új reménységre várt: úgy lesz, igen:
tudom, elhagyni engem sose vágytál.
a szeretetnek apró szálai
kapcsoltak össze minket: hogyha elmész,
mi marad meg nekünk? de elfelejtem
a célomat: fektess le egy követ,
amint kívántam: s azután, Lukács,
ha messze földön jársz, hol emberek
gonosz szándékkal rajzanak körül,
gondolj reám, gondolj e percre, és
isten adjon erőt, hogy ellenállj
félelemnek, kísértésnek: Lukács!
Jusson eszedbe, apáid hogy éltek,
kik feddhetetlenek voltak, s ezért
minden tettük az volt. Isten veled,
s ha visszatérsz, e helyt oly munka áll,
melyet nem láthatsz még: szolgáljon ez
egyezségként köztünk: de bármi légyen
sorsod, én végsőkig foglak szeretni,
s emlékedet síromba elviszem."
A pásztor itt elhallgatott, s Lukács
amint kívánta apja, lehajolt,
s a juhkarám első kövét lerakta.
Előtört most a fájdalom Mihályból,
s fiát szívére vonva zokogott,
majd együtt indultak a ház felé.
Hallgatag volt a ház, látszatra békés
az éj előtt - s hajnalban, pirkadatkor,
az ifjú útra kelt, s amint elérte
a közutat, megemelte fejét.
S hogy elhaladt a szomszédok előtt,
útját imádság s jókívánalom
kísérte, mígnem eltűnt szem elől.

Dicsérő szavak jöttek a rokontól,
s az ifjú csodás hírekkel tömött
levélben adott számot önmagáról:
miként Izabel vélte: "Senki még
nem írt soha ily bájos sorokat."
Együtt örvendezett a két öreg.
Négy hónap repült el így, s a pásztor
újra reménylő szívvel, boldogan
tért vissza régi dolgához, s ha olykor
üres órára lelt, a völgybe indult,
hol a fiával megkezdett karámon
dolgozgatott. Ám eközben Lukács
a munkát egyre hanyagabbra fogta,
s a züllött, léha városban a bűn
útjára tért: szégyen és becstelenség
hullott reá, mely végül messzi földre,
a tengereken túlra űzte őt.

A szeretet hatalma enyhet ád,
lebírhatóvá tesz minden csapást,
melynek nyomán megbomlana az ész,
s megszakadna a szív: élnek sokan,
kik tudják még, mivé lett az öreg
e fájó hírre az évek nyomán.
Ifjúkorától napja alkonyáig
keménykötésű volt. Gyakran kijárt még
a hegyekbe: kémlelte az eget,
hallgatta még a szélnek hangjait,
s mint azelőtt, ügyelt a nyájra most is,
gondozta földjét, apró birtokát.
És olykor-olykor még letért a völgybe,
hogy a megkezdett karámot tovább
építse. Senki sem feledte el,
mily nagy szánalom bírta akkoron
az emberek szívét - mindenki tudta:
bár nap nap után még lejárt a völgybe,
kezébe nem vesz egyetlen követ.

Ott, lenn a völgyben látták még Mihályt,
magában ült, legföljebb hű kutyája -
megvénült már - feküdt lábainál.
Naponta dolgozott, hét éven át,
a karámon Mihály, s úgy hagyta ott,
mikor meghalt, bevégezetlenül.
Még három év telt el, aligha több,
s követte urát Izabel: a földet
más bírja most: idegen kézre szállt.
Eltűnt a ház, ESTHAJNAL CSILLAGA -
most eke szántja föl helyén a földet,
más lett a táj, minden megváltozott -
ám a hatalmas tölgy még most is ott áll,
hol hajdanán, s még mindig látható
a félbemaradt juhkarám a völgyben,
hol Green-head Ghyll zajló patakja zúg.

/Ford.: Bárány Ferenc/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5