Barlangját elhagyja ilyenkor a medve, sovány még,
Bánatosan szimatol,
Nem megy vissza, mivel nem látszik az árnyék,
A ködökbe fény se hatol.
Imbolyog, indul, vár kikeletre ő is – könnyű neki!
Télidejét barlangban alussza. Megteheti.
Medve-szivem de irigyli! Nekem
A homályt kell élni tudattal,
Este hiába teszem le fejem,
Engem álom se vigasztal.
Agyam ég, vérembe fájva nyilall
Az emlék, mélytüzü, halk láz,
Nehéz az éjszaka, árnyival,
S nehezebb lesz egyre az alvás.
Ciripel a bánat:”Jaj, hol a nyár?”
Varju-eszem rádünnyögi:”Kár!”
S én hallgatom ezt a beszédet.
Hova lett, hova lett a gyümölcs, a virág.
A kert a tömött fürtök, teli ág,
Az illat, az íz hova széledt?
A nyári gyümölcs, a sudár szerelem,
Lázálmok gyermeke volt csak?
Keskenyebb egyre, ami eleven,
S növekednek bennem a holtak.
Tömény íze részegít engem a halálnak,
Az életet nem őrzi már, csak e párlat,
Kihull a világ a goromba szitán.
Csontvázam hasonlít az árva kereszthez,
Ideges vonzás, majd ha eleresztesz,
Indulhatok én is az árnyam után.
Csordul a hókupacok szennyes leve, enged a téli
Keménység, elfeketül.
Laza sár a világ. Nehéz nekem élni
Keményen és egyedül.
Szép volt a kemény élet teveled,
Csupa gőg, csupa tömb, csupa kristály –
Én már az a forma nem lehetek,
Amivé gonddal kifaragtál.
Forma, hol a síkos, laza titok
Jelképpé nemesül –
Az életed engem úgy szorított,
Mint abroncs dongákra feszül.
Képzeletem kipirult szavadra
S most magaddal megelégszel?
Te neveltél férfiuvá s a fiadra
A sötétből vissza se nézel?
Nézd, a lélek alig tartja magát,
Csapkodja a zajlás árja,
Lazul a kötés, oldódik a gát,
Úgy hullok a sűrü homályba.
Segíteni nyujtsd ide csontkezedet,
Szoríts vele össze keményen,
Míg végülis fehéren megmeredek
S nem kell formátlanul élnem.
A lucsokból, a sárból kikelet éled.
Várnak változatok. Ne cseréljek?
Csak én ne cseréljek soha már?
A határon, tavaszi szél, te sodorj át,
Mert énnekem újszerű, mesteri formát
Nem hozhat, csak a halál.