Kökényvirágos Őrhegyen
úgy szállt le, mint az álom.
Ballagtam búsan, csöndesen
homályos esti tájon.
Az arcán nem volt alkonyat,
csak hívó, szent nemesség,
és szólt: „Kövess. A holtakat
a holtak hadd temessék."
„Mester - feleltem -, értelek,
te holtra nem haragszol,
de lobbanó tekinteted
most életet parancsol.
S az élet mély, mély és csodás,
ha azt te prédikálod,
és mégis, Mester, megbocsáss,
ha kúsza szívvel állok.
A hantoló Antigone
szomorú ősnővérem,
s a Labdakida-átoké
a vérem, sűrü vérem.
A völgyből, nézd, felintenek
a fejfák és keresztek,
jó Mesterem, megértelek,
csak engedd, hogy temessek.
De majd, ha hamvadó szemem
nem fátyolozza bánat,
Uram, akkor csak ints nekem:
akkor megyek utánad."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése