Bakó Ágnes: Üvegmadár

Ez a mese a Kéktollú madárról szól, amely sohasem volt, és nem is lesz, csupán egyetlen mesében: ebben.

Mert az én mesémben igenis volt egyszer egy Kéktollú madár, aki látni akarta a telet! A történetét egyedül én tudom, s hogy ne csak én tudjam, elmesélem mindenkinek.

Szóval, az én mesémben volt egyszer egy Kéktollú madár. A fenyvesben élt sok más madárral együtt, és irtóra élvezte azt, hogy él. Tavasztól őszig a fenyvesben, ősztől tavaszig a ciprusligetben. Virradatkor fölemelte a fejét.

-      Csicserri! Trillalla! – kiáltotta ujjongva a fenyvesben is, a ciprusligetben is, mert itt is, ott is így köszöntötte a napot. És a nap itt is, ott is virradatkor kelt föl. És itt is, ott is a Kéktollú madár üdvözölte őt elsőnek.

Alkonytkor meg így énekelt:

-      Tralilla! Csicserre!

S amikor a nap fénye ellobbant a fenyőfák vagy a ciprusok mögött, ő is bedugta fejét a szárnya alá, s aludt. Aludt békésen, mert elégedett volt, s nagyon örült annak, hogy élhet – és él.

Ám egyszer, úgy őszderekán favágók jöttek a fenyvesbe. Fűrész volt a kezükben meg fejsze. És fűrészelni meg vágni kezdték a fenyőket. Kezük nyomán sorra dőltek le a hosszú szál fenyők. Az is, amelyiken a Kéktollú madár fészkelt. Át is röppent tüstént egy kicsi fenyőre. Olyan ötéves forma lehetett. Az idei hajtások még világoszöldek és puhák voltak az ágai hegyében.

Nos, egy ilyen gyönge, zöld hajtásra röppent a Kéktollú madár, és figyelt. Hát mit is jelentsen ez? Mit művelnek ebben a csöndes fenyvesben a favágók?

-      A kis fenyőket meghagyjuk karácsonyig – mondta az egyik favágó, akinek nem volt se szakálla, se bajusza, holott a favágók többnyire szakállat meg bajuszt viselnek a mesékben. Az én mesémben pirospozsgás volt a favágó, és derűs volt a szeme, akár a napfény.

-      Helyre kis karácsonyfák lesznek! Nem igaz? – kérdezte.

A társa rábólintott. ( A társának sem volt szakálla, csak éppen borostásabb volt az álla a kelleténél.)

-      Ezt például – mondta, és a kis fenyőre mutatott – magam is örömest hazavinném. Azzal a kék tollú madárral egyetemben. Azon zúzmarásan, deresen! Az volna csak karácsonyfa!

És nevetett. Nevetett a pirospozsgás is. A Kéktollú madár mindebből egy szót sem értett. Nem tudta mi az, hogy karácsonyig. Azt sem, hogy karácsonyfa. Azt sem, hogy zúzmarásan, deresen.

És csak ült, üldögélt tátott csőrrel. Szénfekete szemében ámulat. De a kis fenyő értette. Összerezzent a gyönyörűségtől.

-      Hallod, Kéktollú madár? Alighanem karácsonyfa lesz belőlem. Hazavisz majd a borostás állú, méghozzá, ha jól értettem, veled egyetemben!

-      Velem egyetemben?... – pislogott a Kéktollú madár.

-      Ezt mondta.

-      És mikor? És miért? És miért éppen engem? Nekem a fenyves az otthonom meg a ciprusliget. Életemben nem laktam még favágónál…

A kis fenyő nagyot kacagott. Csak úgy rezegtek az újdonatúj hajtások az ágai hegyében.

-      Ó, te! – mondta. – Ó, te! Hogy mikor vinne haza? Hát karácsonykor. És hogy miért? Hát karácsonyfadísznek. S hogy miért éppen téged? Hát mert szép vagy! És azon zúzmarásan, deresen, veled egyetemben én volnék a legszebb karácsonyfa a világon.

A Kéktollú madár hallgatott. Csak nagy sokára sóhajtotta:

-      Dísznek…

-      De annak ám! – A kis fenyő nagyon vidám volt. Meg is nézte alaposabban a Kéktollú madarat. – Igaza van a borostás állúnak – mondta. – Azon zúzmarásan, deresen, veled egyetemben nem volna nálam csodálatosabb karácsonyfa a kerek világon.

-      Mi az, hogy zúzmarásan, deresen? És mi az, hogy karácsonyfa? – kérdezte a Kéktollú madár.

A kis fenyő meghökkent.

-      Ó, te! – mondta. – Ó, te! Hát persze! Honnan is tudhatnád, amikor ősz derekán elköltözöl a ciprusligetbe!

Ezután szép sorjában elmondta, hogy a karácsony a fenyők ünnepe, és amikor beáll a tél, zúzmarásak és deresek a fák, és hull a hó, és minden puha és fehér: ezért olyan nagyon szép a tél.

-      Én még sohasem láttam a telet… - mondta a Kéktollú madár, és kicsit szégyellte magát.

-      Nem is fogod! – nevetett a harkály, és nevettek a többiek is mind, akik költöző madarak voltak, és körülröpdösték, trillázták a kicsi fenyőt meg a Kéktollú madarat.

-      Ideje volna, ha rendbe hoznád a szárnyadat! – mondta később az egyik. – Holnap délben útra kelünk.

-      Én nem! – rázta a fejér a Kéktollú madár. – Én bevárom a telet, látni akarom!

-      Ostoba! – nevetett a harkály, és nevettek a többiek is mind, akik költöző madarak voltak. – Ostoba! Hiszen belepusztulnál! Nem bírnád te ki a fagyot!

A Kéktollú madár elcsöndesedett. A kicsi fenyőt nézte, Úgy látta, mosolyog. Mosolygott is, és ezt mondta:

-      Nem bizony. Nem bírnád ki. Elpusztulnál, mint ahogyan én. Mert ha kivágnak, elpusztulok. Márpedig kivágnak, hogy karácsonyfa legyek. És a karácsonyfákat meleg szobákban szokás tartani, ahol lepereg majd minden tűlevelem.

-      Akkor… - A Kéktollú madárnak elakadt a szava. – Akkor… - kérdezte, és közben kiszáradt a torka – miért örülsz úgy annak, hogy karácsonyfa lehetsz?

-      Ez a fenyők titka – felelte a kicsi fenyő.

-      No…de… - A Kéktollú madár nagy zavarban volt, de mégis megkérdezte: - Hiúságból?

-      Szeretetből.

Ezt a kicsi fenyő inkább súgta. Most nem nevetett. S Kéktollú madár tűnődve nézte.

-      Nem értem – mondta végre. – Azt mondtad, hogy a szobában lehullanak majd a leveleid…

-      Azt én nem érzem. Csak azt, hogy örülnek nekem. És ezt csak az értheti, aki átélte. Én gondolatban már sokszor átéltem. Csodálatos érzés, mondhatom.

-      És…ha díszed volnék…ezt érezném én is?

-      Biztosra veszem. Persze csak akkor, ha örömmel vállalod.

A kicsi fenyő minden zsenge, zöld hajtása mintha egyszeriben magasabbra nyúlt volna.

-      Látod, nőhetnék még magasabbra – mondta akkor. – És elvinnének a fűrésztelepre tűzifának. S nőhetnék még magasabbra, és lehetne belőlem ablakkeret meg ajtó, és nőhetnék roppant magasra, hogy beláthatnám innen a világot…De békességet csak egyetlenegy estén láthatok. Amikor megszólal a karácsonyi csengő, és gyertyafény vesz körül, és énekelnek az emberek. Amikor megajándékozzák egymást. Aznap én is ajándék leszek. Magamat adom nekik.

A kicsi fenyő elhallgatott. Bárhogyan faggatta is a Kéktollú madár, azontúl nem válaszolt. A messzi magasba nézett és mosolygott. A Kéktollú madár pedig ezt mondta:

-      Valóban titokzatosak vagytok ti, fenyők. Rengeteg mindent tudtok. Nem is értem. Hiszen szüntelen egy helyben álltok!

A kicsi fenyő most nem válaszolt. A magasba nézett. A nap akkor bukott le a legmagasabb fenyőfa mögött: a Kéktollú madár pedig ezt mondta:

-      Tralilla! Csicserre! – mivel ezt szokta mondani alkonyatkor a fenyvesben is, a ciprusligetben is: azzal elaludt.

És álmodott.

És álmában tél volt, és hideg. És hullt a hó, és puha és fehér volt minden, és ő azon zúzmarásan, deresen csak ült, ült a kicsi fenyő zsenge, zöld hajtásain, és nagy-nagy meleget érzett a szíve körül, mert valahol csodaszépen egy csengő szólt, és ő is ajándék volt: önmagát adta az embereknek.

„Igaza van a kicsi fenyőnek – gondolta álmában. – Ezt át kell élni. Nagyon jó érzés!”

Másnap, amikor a költöző madarak útra keltek, nem mozdult.

-      Itt maradok – mondta. – Látni akarom a telet! Dísze akarok lenni a kicsi fenyőnek! Azon zúzmarásan, deresen! Azt akarom, hogy nekem is örüljenek!

-      Indulj utadra! – reccsent rá a harkály. – Nem tudnál te mások öröméért egy rebbenésnyi időt se áldozni! Ahhoz nagy erő kell. Olyan csak a karácsonyi fenyőkben lakik.

-      Én is tudom már a fenyők titkát! – kiáltotta a Kéktollú madár. – Bennem is lesz majd annyi erő!

-      A te dolgod – mondta a harkály és a költöző madarak mind, azzal elrepültek.

A Kéktollú madár utánuk sem nézett. Büszkén ült a kicsi fenyő zsenge, zöld hajtásán. Várta a telet.

De sohase látta meg.

Pedig egy reggel már azt hitte, megérkezett. Mert arra ébredt, hogy didereg, és fagyos a lába, és könnyű, kék tollára súlyosan nehezedik valami apró szemű fehérség. Ugyanúgy fehérlett a kicsi fenyő is, és körülötte minden. A Kéktollú madár csodálatosnak találta.

-      Látom a telet! Látom a telet! – kiáltotta ujjongva. – Most már jöhetnek a favágók! Itt vagyunk mindketten zúzmarásan, deresen!

-      Ó, te! – nevetett a kicsi fenyő. – Ó, te! Hiszen ez még csak a dér! Zúzmarásak majd akkor leszünk, ha beáll a fagy!

-      Faaagy? – lehelte a Kéktollú madár. – Én mondom neked, azt ne várjuk be! Szerintem csudaszépek vagyunk! Máris vihet bennünket a borostás állú! Egy jó kis meleg szobába!

-      Még nem vihet – nevetett a kicsi fenyő. – Csak karácsonyeste.

-      De hiszen addigra megfagyok!

-      Meg. – A kicsi fenyő bólintott. – S ha megfagytál, Kéktollú madár, kéken-fehéren csillogsz majd, mint az üveg.

-      Nem! – A Kéktollú madár kétségbeesve sikoltott: - Én nem! Csináljanak az emberek maguknak igazi üvegből madarat! Az én káromra ne örüljön senki! Én elrepülök a ciprusok közé!

-      Akkor hát röpülj! – mondta a nap, mert éppen akkor bukkant elő a fák mögül. – Sajnálatos, hogy így fordult. Szép dísze lettél volna a kicsi fenyőnek! De röpülj csak a ciprusok közé. Megvédelek, míg odaérsz. Megvédelek, mert gyönge vagy. A harkály is mondta.

-      Igen…

A Kéktollú madár szégyellte ugyan, de elismerte, hogy így van. Azt is, hogy csodálja a fenyőket, és még csak nem is sejti a titkukat.

A nap lanyhán elmosolyodott.

-      Indulj utadra! – mondta.

A Kéktollú madár búcsút intett a kicsi fenyőnek, aztán a nap melegében dél felé röpült. A kicsi fenyő némán, tűnődve nézett utána.

Hosszú hetek teltek el, mire végül elmosolyodott.

-      Így van jól! – súgta a többieknek. – A fenyők titkát nem ismerheti más. Biztosra veszem, egyszer majd fölcsippentenek az ágainkra egy kék tollú madarat. Azon zúzmarásan, deresen! Amely kéken-fehéren csillog! Olyat, amilyen ő lett volna! Csakhogy az üvegből lesz…Mi pedig élünk.