A sík fölé a dél terül, nyarak királya,
s a kék égből, miként ezüst szőnyeg, leszáll.
Nagy csend. Lánggal lobog a lég, szellő se járja:
az anyaföld tüzes köntösben szundikál.
Roppant tér, árnynak a mezőkön nyoma sincsen,
a forrás kiapadt, hol a jószág ivott:
és az erdő, mely messze sötétlik innen,
mozdulatlan, nehéz álomban fekszik ott.
Mint arany tengerár, csupán a búzatáblák
ringnak, aludniuk nem szükséges nekik:
szent föld gyermekei, mind a békét imádják,
s a napfény serlegét bátran ürítgetik.
Néha, mintha tüzes lelkük sóhaja volna,
míg suttog a nehéz kalászok tábora,
méltóságteljesen, lassan indul a lomha
hullámzás, mit benyel a láthatár pora.
Nem messze, a gyepen fehér ökrök hevernek,
folyatva nyálukat lebernyegük fölött,
s büszke és bágyatag tekintettel figyelnek
az álomképre, mely belül él és örök.
Ember, hogyha öröm telít vagy keserűség,
s délben a sugaras mezőket járod itt,
menekülj! Üres a természet, s öl a hőség:
minden élettelen, se szomorú, se víg.
De ha nem hódol a könnyeknek és kacajnak,
s a nyugtalan világ felé nem vonz szíved,
ha megbocsátani s átkozni nem tud ajkad,
s komor, pazar gyönyört kívánsz ízlelni meg,
jöjj. Telj el ékesen beszélő napsütéssel:
könyörtelen tüze örök fürdőd legyen:
s vedd törpe városok felé utad, ha hétszer
merült meg szíved az isteni semmiben.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése