Olasz táj küldte lanyha fuvallatok!
s kedves folyóm a part jegenyéivel!
hullámzó hegylánc s napsütötte
bércei, újra előttem vagytok?
Te csöndes hely! távol, keserű napok
múltán a honvágyónak az álom oly
sokszor idézett, s ház is és domb
fái, ti hajdani játszótársak!
Mily rég letűnt, mily régen a szép, nyugodt
gyerekkor, s ifjúság, szerelem, gyönyör:
szülőhazám, te szent türelmű,
lám, te viszont íme megmaradtál.
S tiéidet, mert együtt örülnek és
tűrnek veled, te drága, fölemeled,
s álmukban inted is, ha messze,
hűtlenek, elcsavarognak tőled.
S midőn önkényes vágyairól letesz
az izzó keblű ifjú s a sors előtt
elcsöndesül: megtisztul ettől
és örömest neked adja lelkét.
És akkor, ifjúkor, szerelem virág-
szegélyes útja, vándorutak, ti is:
elég volt: szülőföld, fogadj be,
s kék eged áldja meg újra sorsom.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése