Fülemile, hírnöke
Tavasz eljöttének,
Ki jelented, hogy eső
S lucsok eltűnének,
Édes-lágyan hízeleg
Szájadból az ének.
Okosságos kismadár,
Gyere hozzám, kérlek!
Jöjj hamar, magam helyett
Barátomhoz küldlek,
Simogató zenéddel
Nála települj meg,
Dalaiddal bánatát,
Könnyeit törüljed,
Jaj hogy még az én szavam
Oda nem repülhet!
Hát jó szívvel megsegítsd
Az én gyarlóságom.
És köszöntsed édesen
Egyetlen barátom.
Mondd el neki: a szivem
Széles e világon
Nyugodalmat nem talál,
Mig viszont nem látom.
Ha valaki kérdené,
Miért éppen téged
Választalak, hogy értem
Ezeket elvégzed,
Tudja meg: olvastam én
Rólad oly igéket,
Hogy törvényt vagy tisztelő
És tetsző az égnek.
Azért édes jóbarát,
Jól figyelmezz, kérlek:
Mert ha e madár dalát
Szivvel jól föléred,
Ha példáját követed,
És sugall a Lélek:
Leszel immár mestere
Mennyei zenének.
E madárról írva van:
Amikor halála
Közeledtét érzi,
Fölrepül egy fára,
Torkát dalra nyitja meg
Hajnal virradtára,
És a lelkét teszi rá
Sokszerű dalára.
Megelőzi éneke
Hajnal hasadását,
Ám ha látja prima-tájt
Nappal pirulását,
Édesebb hang váltja fel
Dala harsogását,
Nem ismeri pihentét,
Sem elfáradását.
Mikor jő a tertia,
Nem hogy csendesedne,
Inkább még nagyobbra nő
Szive dalos kedve,
Torka szinte kiszakad,
Mégis egyre szebbre,
Magasabbra tör dala
Nekitüzesedve.
Ám a forró déli nap
Izzó sugarával
Majd a szivét veti szét,
Szinte tűzhalált hal.
"Óci, óci" - így kiált
Ő szokott szavával,
S elhagyják érzékei
Éneke fogytával.
Szegény fülemile így
Elfogy énekestül,
Egy hang tör még remegő
Kis csőrén keresztül.
De mikor a nóna jő,
Többé meg se rezdül,
Szivecskéje meghasad,
Meghal mindenestül.
Meghallottad, jóbarát,
A fülemilének
Milyen szép szokása van,
Szómban egy a lényeg:
Ez a kis dalos madár,
Ez az édes ének
Misztikus példázata
Krisztus törvényének.
Nos, a Fülemile hát
(Mindenek belátják):
Lélek, akit az erény
S a szeretet átjár,
Ki ha szivben szemléli
Mennyei hazáját,
Ép eléggé tetszetős
Dalra nyitja száját.
Szítani a szent reményt
Mely lelkében támad,
Egy titokzatos napot
Gondol el magának,
S nagy jótéteményeit
Isten irgalmának
Képzeli e drága nap
Órái sorának.
Hajnal, avagy szürkület
Az a boldog öltő,
Mit ősszülőnk az Isten
Kegyelmében töltött,
Príma: mikor az Isten
Embertestet öltött.
Tertiának mondatik:
Amig élt a földön.
Sexta: hogy a gonoszság
Kötelet vet rája,
Gyötri, veri, pökdösi,
Húzza, taszigálja,
Átszegezi tagjait,
Feszíti a fára,
Vérbe vonja szent fejét
Töviskoronája.
Haldoklik a Keresztfán
Krisztus: ez a Nóna.
Mondja:"Beteljesedett"
Mi megírva róla.
Megzavarta a pokolt,
S a Sátánt ez óra.
Vecsernyére: Urunkat
Teszik nyugovóra.
*
Jutván órájára így
Napja végszakának,
Veti végét immáron
Lelki halálának,
S keresztjére száll amaz
Erős Oroszlánnak,
Ki megtörte kapuit
Immár a halálnak.
S íme tüstént fölzeneg
Szive muzsikája:
Hajnal-órán kezdve el,
Buzgón intonálja,
Ő teremtő Istenét
Áldja és imádja,
Kinek létrehozta őt
Kegyelmes csodája.
"Én kegyelmes Alkotóm,
(Töri meg a csendet)
Engem a Te jóságod
Bősége teremtett.
Dicsőséged fényében
Sorsossá teszen meg,
Engem boldog részesét
Ingyen szerelmednek.
Ó mily csoda méltóság
Lőn kiszabott sorsom:
Lelkemben az Istennek
Képe mását hordom.
Sőt ez a nagy méltóság
Még nőtt volna folyton,
Ha az Isten törvényét
Láb alá nem oldom.
Mert akartad, örökre
Megsimúljak hozzád,
Ó te legfőbb Szeretet,
S ama boldog Ország
Legyen édes otthonom,
Ahol csak te oltnád
Gyermekednek testi és
Lelki éhe-szomját.
Gyermekedről továbbá
Azt végzéd kegyesen,
Hogy az égi seregek
Közé jusson egyszer.
Ekkora kegyelmekért
Hálás hogy lehessen?
Nincsen erre módja más,
Csak egy: hogy szeressen.
Ó egyetlen édesség,
Életünk zamatja,
Üdvös Rabló, ki szivünk
Magához ragadja!
Ami vagyok, amim van,
Lelkem neked adja,
Mindenestül magamat
Bízván egymagadra!"
Óci! - mondja ez a szív
Szorongás közt zengvén
Örvendező éneket.
Érzi, úgy van rendjén,
Hogy szeresse Istenét
A szegény teremtmény,
Aki annyi gonddal őt
Óvta, mint a szemfényt.
*
Így a lélek meditál
Hajnalvirradóra.
De mikor a prima jő,
A kellemes óra,
Akkor a nagy dolgokat
Veszi fontolóra:
Hogy az Ige testet ölt
S lesz a föld lakója.
Átjár rajta tüzesen
A szeretet tőre.
Szive-lelke megremeg,
Néz a Csecsemőre:
Embermódra sírdogál
A világ szerzője.
Így tiporja le a bűnt,
S megszabadít tőle.
"Ó kegyelmek kútfeje",
Sírva ezt kiáltja,
"Hogy került rád a kemény
Szegénység gúnyája?
Ki mondta, hogy lealázd
Magad a világra?
Semmi más: a szeretet
Olthatatlan lángja.
Olthatatlan szeretet
Lángol itt lobogva!
Szeretetnek lett az ég
Fejedelme foglya,
Körülveszi szentséges
Kötelei bogja:
Szegény ember fiának
Pólyácskáit hordja.
Édes, édes kisfiú,
Kinek nincsen párja!
Boldog, aki testecskéd
Karjaiba zárja,
Kezed-lábad csókolja,
S ha valamid fájna,
Becézgetve melletted
A reggelt kivárja.
Jaj, hogy mért nem szabadott
Jászolánál lennem.
Sírva, hogyha sírdogált,
Karjaimba vennem,
Gyönge teste tagjait
Melengetve mellen,
Betakarni, védeni
Mind a világ ellen.
Nem húzódna tőlem Ő,
Bizony, én úgy vélem,
Tán még mosolyogna is,
Sőt ha szerencsétlen
Árva, sírni kezdenék,
Még ő sírna vélem,
S bűnöm megbocsátaná,
Erősen remélem.
Boldog lettem volna én,
Hogyha akkorában
Süröghettem volna ott
Ő szolgálatában
Segíteni Máriát,
Csak egyszer napjában
Megcsókolnom engedné
Jutalom fiában.
Szorgoskodtam volna, ha
Fürdőjét csinálják,
Vittem volna vállamon
Kútra kis kannáját.
Könnyítgetném boldogan
Mária munkáját,
Ó de mosnám szivesen
Pici pelenkáját."
Kél a jámbor szivben így
A szegénység vágya.
Szűkös kosztra éhezik
És hitvány ruhákra.
Gyönyörűség lesz neki
Munka izzadsága,
S e világnak ékei:
Hívságok hívsága.
*
Így a prima énekét
Buzgón recitálva
Az Úr Jézus kiskorát
Szépen végigjárja,
S hangot váltva átmegyen
Már a Tertiára:
Krisztus szenvedése jő,
Szív okulására.
Sírva veszi sorra most
Annyi fáradságát,
Éhét, szomját, éh-fagyot,
Arca izzadását,
Mindezt, hogy a bűnösök
Példa gyanánt lássák,
S ne késsenek kezdeni
Éltük jobbulását.
Tüzesítvén szavait
A szeretet lángja,
Óci, óci, zengedez
E boldog madárka.
Kívánkozik meghalni
Erre a világra,
Szemét immár szemében
Annak minden csábja.
Zengi azért: "Én Uram,
Édes prédikátor,
Atyja vagy a szegénynek,
Száműzöttnek sátor,
El nem fordulsz bűnbánók
Könnyhullatásától.
Fusson Uram, utánad
Bűnös és a jámbor.
Mérték vagy az igaznak,
Élete zsinórja,
Tükre vagy a bűnösnek,
Szelíd megrovója,
Fáradtaknak, gyengéknek
Felfrissítő sója,
Orvosság vagy, hathatós,
Betegségre, kórra.
Megnyitád a szeretet
Első iskoláját:
Ne keressünk semmi mást:
Isten glóriáját,
Hajítsuk el e világ
Malomkő-igáját:
Lelkünk vissza így nyeri
Hófehér ruháját.
Iskolád az esztelen
Világ csúfra vette,
Üdvös tanításait
Megvetvén felette:
Mégsem fizettél neki
Rosszal rossz helyett Te,
Sőt a bűnöst Atyáddal
Még kibékítetted.
Mivelhogy tulajdonod
Irgalmas ítélet,
Szereted, ha szeretnek,
Jobban, mint ha félnek.
Szépszerével szereted
Ha tehozzád térnek,
Nem ha vesszőzés alatt
Hajlítanak térdet.
Irgalmadnak részesült
Véghetetlenében,
Kit házasságtörésnek
Értek rajt bűnében.
S Magdolna is, akinek
Bánata fejében
Annyi megbocsáttatott
S adatott helyében.
De hogy is számláljam el
Valamennyit végül,
Ki elindult szavadon
S bűnéből kiszépült,
Akinek kegyelmeden
Jobb erkölcse épült,
S kiszabadult a kaján
Ellenség cselébül.
Boldog, akit a Mester
Maga mellé híván,
Lábainál ülhetett,
Mint buzgó tanítvány,
S ajkáról mennyei
Édes mézet szíván,
Lőn számára minden más
Keserű és hitvány." -
Ezeket és ilyeket
Mikor végigéli,
Már a lélek hangjait
Nagyobbakra méri,
Egyre tisztább tűzre gyúl
Az Urat dicséri:
Így aztán a Tertia
Véget is fog érni.
*
"Óci, óci" - kiáltoz
Már a lélek aztán,
Nagykeserves könnyeket
Hullatván a Sextán,
Dicsőítő dalával
Krisztust siratozván,
Aki annyit szenvedett
Ő bűnét lemosván.
Szinte részeggé teszi
A lelket ez óra,
Buzgósága délre hág
Déli fordulóra.
S hogy szerelme lángjait
Szítsa lobogóra,
Elmélkedni átmegyen
Már a Passióra.
Könnyhullatva kesereg
Ama drága Bárány:
A Szeplőtlen Áldozat
Töviskoronáján,
Átszegezett tagjain,
Ostortépte vállán
És a tátongó seben
Átvert szíve táján.
"Óci" - hangzik újra fel
Jámbor zokogása,
"Óci, óci, nyomorult
Lelkemet megrázza
Megfeszített Istenem
Arca sápadása
S megtört drága két szeme
Végső hervadása.
Így kellett hát teneked,
Kegyesszívű Bárány,
Ily méltatlan halni meg
A gyötrelmek fáján!
Te akartál győzni így,
Ilyen kínok árán!
A szeretet nagy Jele
Ez a véres látvány!
A szeretet jele az,
Szeretet szokása,
Hogy a legnagyobbat is
Semmiségnek lássa.
Szeretetből így magad
Adod pusztulásra:
Tanusítja sebeid
Sűrű vérhullása.
Új barát vagy, gyenge must,
Új szőlő virága:
Megmondotta már a Bölcs
Igaz tanusága:
Új bor vagy Te valóban:
Édessége lángja
Drága tested szétveti:
Nem fér bordajába.
Aki bánja bűneit,
Mindebből láthatja,
Hogy az Úr Jézus magát
Szívből neki adja.
E jelektől menekül
A Hazugság Atyja,
És lohad a lázadó
Bűnnek indulatja.
Óci, óci, kiáltok
Láttán e jeleknek.
Édes Jézus, jaj de fáj,
Hogy csak így szeretlek!
Bár a béklyó fegyelem
Fogná lelkemet meg,
Hiszen értem foglya vagy
Te is a szeretetnek.
Halászhorgot így vetett
A szeretet néked:
Hogy a bűnös emberérét
Megszenvedni késztett.
Tűzött horga hegyére
Tetszetős csalétket:
Hogy a bűnös lelkeket
Ez szerzi meg néked.
Nem volt e horog hegye
Néked ismeretlen,
Téged elriasztani
Nem elég kegyetlen.
Sőt elébe siettél,
Kívánván szívedben
E csalétket, mivelhogy
Drága volt szemedben.
Mivel tehát szerettél
Engem nyomorultat,
A halálos nyílhegyet
Öntestedbe szúrtad,
Áldozatul ajánlván
Magadat az Úrnak,
S tetted így, hogy bűneim
Láncai lehulltak.
Persze, hogy sóhajtozom,
Sóvárgok utánad,
Ki méltatlan szívemet
Oly nagyon kívánod.
Egyre égőbb vágyra gyújt
Érettem kiállott
Embertelen passiód
S gyötrelmes halálod.
Bizony immár nem elég
Sóhajokban égnem,
De sőt Jób igéjeként
Hajamat kell tépnem,
Raknom kell már fészkemet
Oldalad sebében,
S kilehelni lelkem ott
Szeretet tüzében.
Míg veled meg nem halok,
Nincs számomra béke,
Óci, óci - jajomnak
Soha nem lesz vége,
Vágy nyilától szívemnek
Soha menedéke,
Legyek érte balga bár
A világ szemében."
S kiált, mint az eszelős:
"Nosza, hóhér, jöszte,
Odaszögezz engem is
Ahol az Ő teste!
Édes halál énnekem
Krisztusom keresztje,
Csak haldokló két karom
Átölelhesse.
Semmi ádáz kínjaim
El nem simogatja,
De sőt minden óra még
Mélyebbre maratja:
Egy csak ennek orvosa:
Hogyha megáztatja
Szíved buzgó kútfeje
Édes áradatja.
Édes orvos, szívemet
Nem késsel riasztod,
Bűnök daganatjait
Szépen lelohasztod,
És magadhoz öleled,
Benne felgyulasztod
A szeretet szent tüzét,
Gyógyító malasztot.
Jaj, halálos hályog ült
A világ szemére:
Nincsen írja bűn-ütött
Végzetes sebére,
Mégsem adja életét
Orvosa kezére,
Pedig átvert oldalán
Érte csordul vére.
Jaj, hogy ezt a szenvedést,
S amit kaptál tőle,
Balga ember, nem veszed
Már elmélkedőre!
Hiszen itt szaggattatott
Szét a Rabló tőre,
S ezer áldás származott
Számodra belőle.
Testét adta, hogy legyen
Feltápláló étked,
Kicsorduló vérivel
Mosogatta vétked,
Édes szíve belsejét
Feltakarta néked,
Bizonyságot így adott,
Hogyan szeret téged.
Drága fürdő ez a vér,
Ez az étel édes.
Aki méltón ízleli,
Kulcs annak az éghez.
Munka annak nincs nehéz,
Aki benne részes.
Hitvány lélek, kinek ez
Nem gyönyörűséges.
Hitvány lélek az, aki
Könny nélkül megállja,
Hogy jóságos szent szívét
Krisztus így kitárja,
Hogy öleli karjait
A kereszt két szára,
Hogy lehajtja szent fejét
Ily ágy vánkosára."
Jámbor lélek valahány
Nézi ezt az ágyat,
Tüstént rája szállani
Érez égő vágyat.
Mint az éh sólyommadár
Zsákmányára rácsap:
Véres hússal fogja meg
Madárfogó rácsa.
Itt a lélek felkiált,
Szinte eszét vesztvén:
"Ó te véres bíborágy!
Ó szerelmes testén
Értem vérző szent sebek!
Hogy nem érzem ezt én?
Mért nem függök én is itt
Halálos keresztjén!
Már ha megtagadtatott
Tőlem e halál itt,
Szegény szívem legalább
Más keresztet áhít:
Sóhajtozni Krisztusért,
Sírni mindhalálig.
Míg lelkem e keser
Világtól elválik." -
Érez egyre édesebb,
Egyre égőbb vágyat,
Minden érzet lankadoz,
Egész teste bágyad.
Már alig hogy szólni tud,
De érzelme árad,
S mint ki már végsőre jut,
Fekszi meg az ágyat.
Édes sípja meghasadt,
A szózatos gége,
Meg-megremeg nyelve még,
De a dalnak vége,
Csak zokogni tud szegény
A szép szó helyébe,
Úgy siratja Istenét
Megsebzett szivében.
Másra nincs is vágya már,
Csak sírni zokogva,
És a lelkét adni ki
Forró sóhajokba.
Két szemét a keresztről
Immár le se oldja:
Lett a szíve Krisztusa
Sebeinek foglya.
A haldokló kedvesnek
Rabja már halálig:
Szinte testben látja őt,
Hogy halálra válik.
E látványtól szeme már
Többé meg se válik:
Azt szereti a szem is,
Amit a szív áhít.
Sóhajtozás, nyögdelés,
Könny és keserűség:
Kenyere lesz már neki
S édes gyönyörűség.
Vértanúvá teszi már
A lelket a hűség,
Egyre jobban érezi
Annak keserűjét.
Ekkor mindent, ami föld,
Megvet immár végkép,
Mert méregnek érzi már
Világ édességét.
De a Nóna hozza el
Életének végét:
A testnek a szeretet
Kettétöri fékét.
Mert már:"Elvégeztetett"
Hallja a keresztrül:
Nónakor az Úr végső
Sóhajtása rezdül.
Mintha vele halna meg
Ő is mindenestül,
Szívét veri mint a nyíl
Ez a szó keresztül.
Ezért a gyilkos nyíllövést
Immár ki nem állja:
Érte jő ( mint mondva volt)
Boldogok halála.
Kapuit a mennyország
Azonnal kitárja,
Láttatja már, hogy övé
Szentek koronája.
Rékviem nem illeti,
Sem sirató ének:
"Vigadozzunk" kezdete
Az ő miséjének.
Mert, akik egy mártírért
Istent esdenének.
- A Dekrétum mondja így -
Méltatlant tennének.
Édes lélek, üdvözlégy,
Üdv te édes rózsa,
Üdvözlégy, szép liliom,
Kies völgy lakója!
Földi szenny és rothadás
Visszapergett róla.
Boldog halál, szent halál
Lett a búcsúzója.
Az óhajtott nyugalom
Immár boldog részed.
Jegyesednek karja közt
Van a pihenésed.
Átadhatod magad e
Lelki ölelésnek
S édes ajka csókjából
Szívhatod a mézet.
Szemed csatornái már
Nedvüket ne öntsék
Szeretheted már szabadon
Reményed gyümölcsét,
Mert akivel megúsztad
Világ vízözönjét,
Csókjaival mossa le
Fájdalmaid könnyét.
Édes lélek, ugyan mondd,
Tovább miért sírnál?
Itt vagy már a mennyei
Boldogságos célnál.
Tied az Egyetlenegy,
S te övé vagy immár,
Ennél többet, különbet
Kívánni se bírnál!
*
De már végzem versemet,
Ne legyek unalmas.
Mert ha mind elmondanám,
Milyen nyugodalmas,
Milyen édes ott a lét,
Milyen diadalmas,
A kaján még csalónak
S hazugnak szidalmaz.
Drága testvér, higgy nekem:
Mondjon bárki bármit:
Te szívedből, szorgosan
Kövesd az új mártírt.
És ha utad mind az ő
Nyomaiban járt itt:
Megtanulhadd zengeni
Vértanúk dalát is.
Sűrűn mondjuk ezt a dalt,
Én jámbor nővérkém,
Így az élet útjait
Megláboljuk békén,
Mert, aki e dallamnak
Örvend édességén,
Befogadja Jézus és
Mária a végén.
Hát a szíved, nővérkém,
Úgy citarizáljon,
Könnyed keresztelődjék
És mártirizáljon,
Egész szívvel Krisztusnak
Addig muzsikáljon,
Hogy vele majd örökké
Együtt jubiláljon.
Panasz ott már véget ér,
És a könny leszárad.
Mert választott tagja léssz
Angyalok karának.
A mennyei kórusba
Énekelve szállhatsz,
Boldog szép menyasszonya
Az örök Királynak.
/Ford.: Sík Sándor/
Tavasz eljöttének,
Ki jelented, hogy eső
S lucsok eltűnének,
Édes-lágyan hízeleg
Szájadból az ének.
Okosságos kismadár,
Gyere hozzám, kérlek!
Jöjj hamar, magam helyett
Barátomhoz küldlek,
Simogató zenéddel
Nála települj meg,
Dalaiddal bánatát,
Könnyeit törüljed,
Jaj hogy még az én szavam
Oda nem repülhet!
Hát jó szívvel megsegítsd
Az én gyarlóságom.
És köszöntsed édesen
Egyetlen barátom.
Mondd el neki: a szivem
Széles e világon
Nyugodalmat nem talál,
Mig viszont nem látom.
Ha valaki kérdené,
Miért éppen téged
Választalak, hogy értem
Ezeket elvégzed,
Tudja meg: olvastam én
Rólad oly igéket,
Hogy törvényt vagy tisztelő
És tetsző az égnek.
Azért édes jóbarát,
Jól figyelmezz, kérlek:
Mert ha e madár dalát
Szivvel jól föléred,
Ha példáját követed,
És sugall a Lélek:
Leszel immár mestere
Mennyei zenének.
E madárról írva van:
Amikor halála
Közeledtét érzi,
Fölrepül egy fára,
Torkát dalra nyitja meg
Hajnal virradtára,
És a lelkét teszi rá
Sokszerű dalára.
Megelőzi éneke
Hajnal hasadását,
Ám ha látja prima-tájt
Nappal pirulását,
Édesebb hang váltja fel
Dala harsogását,
Nem ismeri pihentét,
Sem elfáradását.
Mikor jő a tertia,
Nem hogy csendesedne,
Inkább még nagyobbra nő
Szive dalos kedve,
Torka szinte kiszakad,
Mégis egyre szebbre,
Magasabbra tör dala
Nekitüzesedve.
Ám a forró déli nap
Izzó sugarával
Majd a szivét veti szét,
Szinte tűzhalált hal.
"Óci, óci" - így kiált
Ő szokott szavával,
S elhagyják érzékei
Éneke fogytával.
Szegény fülemile így
Elfogy énekestül,
Egy hang tör még remegő
Kis csőrén keresztül.
De mikor a nóna jő,
Többé meg se rezdül,
Szivecskéje meghasad,
Meghal mindenestül.
Meghallottad, jóbarát,
A fülemilének
Milyen szép szokása van,
Szómban egy a lényeg:
Ez a kis dalos madár,
Ez az édes ének
Misztikus példázata
Krisztus törvényének.
Nos, a Fülemile hát
(Mindenek belátják):
Lélek, akit az erény
S a szeretet átjár,
Ki ha szivben szemléli
Mennyei hazáját,
Ép eléggé tetszetős
Dalra nyitja száját.
Szítani a szent reményt
Mely lelkében támad,
Egy titokzatos napot
Gondol el magának,
S nagy jótéteményeit
Isten irgalmának
Képzeli e drága nap
Órái sorának.
Hajnal, avagy szürkület
Az a boldog öltő,
Mit ősszülőnk az Isten
Kegyelmében töltött,
Príma: mikor az Isten
Embertestet öltött.
Tertiának mondatik:
Amig élt a földön.
Sexta: hogy a gonoszság
Kötelet vet rája,
Gyötri, veri, pökdösi,
Húzza, taszigálja,
Átszegezi tagjait,
Feszíti a fára,
Vérbe vonja szent fejét
Töviskoronája.
Haldoklik a Keresztfán
Krisztus: ez a Nóna.
Mondja:"Beteljesedett"
Mi megírva róla.
Megzavarta a pokolt,
S a Sátánt ez óra.
Vecsernyére: Urunkat
Teszik nyugovóra.
*
Jutván órájára így
Napja végszakának,
Veti végét immáron
Lelki halálának,
S keresztjére száll amaz
Erős Oroszlánnak,
Ki megtörte kapuit
Immár a halálnak.
S íme tüstént fölzeneg
Szive muzsikája:
Hajnal-órán kezdve el,
Buzgón intonálja,
Ő teremtő Istenét
Áldja és imádja,
Kinek létrehozta őt
Kegyelmes csodája.
"Én kegyelmes Alkotóm,
(Töri meg a csendet)
Engem a Te jóságod
Bősége teremtett.
Dicsőséged fényében
Sorsossá teszen meg,
Engem boldog részesét
Ingyen szerelmednek.
Ó mily csoda méltóság
Lőn kiszabott sorsom:
Lelkemben az Istennek
Képe mását hordom.
Sőt ez a nagy méltóság
Még nőtt volna folyton,
Ha az Isten törvényét
Láb alá nem oldom.
Mert akartad, örökre
Megsimúljak hozzád,
Ó te legfőbb Szeretet,
S ama boldog Ország
Legyen édes otthonom,
Ahol csak te oltnád
Gyermekednek testi és
Lelki éhe-szomját.
Gyermekedről továbbá
Azt végzéd kegyesen,
Hogy az égi seregek
Közé jusson egyszer.
Ekkora kegyelmekért
Hálás hogy lehessen?
Nincsen erre módja más,
Csak egy: hogy szeressen.
Ó egyetlen édesség,
Életünk zamatja,
Üdvös Rabló, ki szivünk
Magához ragadja!
Ami vagyok, amim van,
Lelkem neked adja,
Mindenestül magamat
Bízván egymagadra!"
Óci! - mondja ez a szív
Szorongás közt zengvén
Örvendező éneket.
Érzi, úgy van rendjén,
Hogy szeresse Istenét
A szegény teremtmény,
Aki annyi gonddal őt
Óvta, mint a szemfényt.
*
Így a lélek meditál
Hajnalvirradóra.
De mikor a prima jő,
A kellemes óra,
Akkor a nagy dolgokat
Veszi fontolóra:
Hogy az Ige testet ölt
S lesz a föld lakója.
Átjár rajta tüzesen
A szeretet tőre.
Szive-lelke megremeg,
Néz a Csecsemőre:
Embermódra sírdogál
A világ szerzője.
Így tiporja le a bűnt,
S megszabadít tőle.
"Ó kegyelmek kútfeje",
Sírva ezt kiáltja,
"Hogy került rád a kemény
Szegénység gúnyája?
Ki mondta, hogy lealázd
Magad a világra?
Semmi más: a szeretet
Olthatatlan lángja.
Olthatatlan szeretet
Lángol itt lobogva!
Szeretetnek lett az ég
Fejedelme foglya,
Körülveszi szentséges
Kötelei bogja:
Szegény ember fiának
Pólyácskáit hordja.
Édes, édes kisfiú,
Kinek nincsen párja!
Boldog, aki testecskéd
Karjaiba zárja,
Kezed-lábad csókolja,
S ha valamid fájna,
Becézgetve melletted
A reggelt kivárja.
Jaj, hogy mért nem szabadott
Jászolánál lennem.
Sírva, hogyha sírdogált,
Karjaimba vennem,
Gyönge teste tagjait
Melengetve mellen,
Betakarni, védeni
Mind a világ ellen.
Nem húzódna tőlem Ő,
Bizony, én úgy vélem,
Tán még mosolyogna is,
Sőt ha szerencsétlen
Árva, sírni kezdenék,
Még ő sírna vélem,
S bűnöm megbocsátaná,
Erősen remélem.
Boldog lettem volna én,
Hogyha akkorában
Süröghettem volna ott
Ő szolgálatában
Segíteni Máriát,
Csak egyszer napjában
Megcsókolnom engedné
Jutalom fiában.
Szorgoskodtam volna, ha
Fürdőjét csinálják,
Vittem volna vállamon
Kútra kis kannáját.
Könnyítgetném boldogan
Mária munkáját,
Ó de mosnám szivesen
Pici pelenkáját."
Kél a jámbor szivben így
A szegénység vágya.
Szűkös kosztra éhezik
És hitvány ruhákra.
Gyönyörűség lesz neki
Munka izzadsága,
S e világnak ékei:
Hívságok hívsága.
*
Így a prima énekét
Buzgón recitálva
Az Úr Jézus kiskorát
Szépen végigjárja,
S hangot váltva átmegyen
Már a Tertiára:
Krisztus szenvedése jő,
Szív okulására.
Sírva veszi sorra most
Annyi fáradságát,
Éhét, szomját, éh-fagyot,
Arca izzadását,
Mindezt, hogy a bűnösök
Példa gyanánt lássák,
S ne késsenek kezdeni
Éltük jobbulását.
Tüzesítvén szavait
A szeretet lángja,
Óci, óci, zengedez
E boldog madárka.
Kívánkozik meghalni
Erre a világra,
Szemét immár szemében
Annak minden csábja.
Zengi azért: "Én Uram,
Édes prédikátor,
Atyja vagy a szegénynek,
Száműzöttnek sátor,
El nem fordulsz bűnbánók
Könnyhullatásától.
Fusson Uram, utánad
Bűnös és a jámbor.
Mérték vagy az igaznak,
Élete zsinórja,
Tükre vagy a bűnösnek,
Szelíd megrovója,
Fáradtaknak, gyengéknek
Felfrissítő sója,
Orvosság vagy, hathatós,
Betegségre, kórra.
Megnyitád a szeretet
Első iskoláját:
Ne keressünk semmi mást:
Isten glóriáját,
Hajítsuk el e világ
Malomkő-igáját:
Lelkünk vissza így nyeri
Hófehér ruháját.
Iskolád az esztelen
Világ csúfra vette,
Üdvös tanításait
Megvetvén felette:
Mégsem fizettél neki
Rosszal rossz helyett Te,
Sőt a bűnöst Atyáddal
Még kibékítetted.
Mivelhogy tulajdonod
Irgalmas ítélet,
Szereted, ha szeretnek,
Jobban, mint ha félnek.
Szépszerével szereted
Ha tehozzád térnek,
Nem ha vesszőzés alatt
Hajlítanak térdet.
Irgalmadnak részesült
Véghetetlenében,
Kit házasságtörésnek
Értek rajt bűnében.
S Magdolna is, akinek
Bánata fejében
Annyi megbocsáttatott
S adatott helyében.
De hogy is számláljam el
Valamennyit végül,
Ki elindult szavadon
S bűnéből kiszépült,
Akinek kegyelmeden
Jobb erkölcse épült,
S kiszabadult a kaján
Ellenség cselébül.
Boldog, akit a Mester
Maga mellé híván,
Lábainál ülhetett,
Mint buzgó tanítvány,
S ajkáról mennyei
Édes mézet szíván,
Lőn számára minden más
Keserű és hitvány." -
Ezeket és ilyeket
Mikor végigéli,
Már a lélek hangjait
Nagyobbakra méri,
Egyre tisztább tűzre gyúl
Az Urat dicséri:
Így aztán a Tertia
Véget is fog érni.
*
"Óci, óci" - kiáltoz
Már a lélek aztán,
Nagykeserves könnyeket
Hullatván a Sextán,
Dicsőítő dalával
Krisztust siratozván,
Aki annyit szenvedett
Ő bűnét lemosván.
Szinte részeggé teszi
A lelket ez óra,
Buzgósága délre hág
Déli fordulóra.
S hogy szerelme lángjait
Szítsa lobogóra,
Elmélkedni átmegyen
Már a Passióra.
Könnyhullatva kesereg
Ama drága Bárány:
A Szeplőtlen Áldozat
Töviskoronáján,
Átszegezett tagjain,
Ostortépte vállán
És a tátongó seben
Átvert szíve táján.
"Óci" - hangzik újra fel
Jámbor zokogása,
"Óci, óci, nyomorult
Lelkemet megrázza
Megfeszített Istenem
Arca sápadása
S megtört drága két szeme
Végső hervadása.
Így kellett hát teneked,
Kegyesszívű Bárány,
Ily méltatlan halni meg
A gyötrelmek fáján!
Te akartál győzni így,
Ilyen kínok árán!
A szeretet nagy Jele
Ez a véres látvány!
A szeretet jele az,
Szeretet szokása,
Hogy a legnagyobbat is
Semmiségnek lássa.
Szeretetből így magad
Adod pusztulásra:
Tanusítja sebeid
Sűrű vérhullása.
Új barát vagy, gyenge must,
Új szőlő virága:
Megmondotta már a Bölcs
Igaz tanusága:
Új bor vagy Te valóban:
Édessége lángja
Drága tested szétveti:
Nem fér bordajába.
Aki bánja bűneit,
Mindebből láthatja,
Hogy az Úr Jézus magát
Szívből neki adja.
E jelektől menekül
A Hazugság Atyja,
És lohad a lázadó
Bűnnek indulatja.
Óci, óci, kiáltok
Láttán e jeleknek.
Édes Jézus, jaj de fáj,
Hogy csak így szeretlek!
Bár a béklyó fegyelem
Fogná lelkemet meg,
Hiszen értem foglya vagy
Te is a szeretetnek.
Halászhorgot így vetett
A szeretet néked:
Hogy a bűnös emberérét
Megszenvedni késztett.
Tűzött horga hegyére
Tetszetős csalétket:
Hogy a bűnös lelkeket
Ez szerzi meg néked.
Nem volt e horog hegye
Néked ismeretlen,
Téged elriasztani
Nem elég kegyetlen.
Sőt elébe siettél,
Kívánván szívedben
E csalétket, mivelhogy
Drága volt szemedben.
Mivel tehát szerettél
Engem nyomorultat,
A halálos nyílhegyet
Öntestedbe szúrtad,
Áldozatul ajánlván
Magadat az Úrnak,
S tetted így, hogy bűneim
Láncai lehulltak.
Persze, hogy sóhajtozom,
Sóvárgok utánad,
Ki méltatlan szívemet
Oly nagyon kívánod.
Egyre égőbb vágyra gyújt
Érettem kiállott
Embertelen passiód
S gyötrelmes halálod.
Bizony immár nem elég
Sóhajokban égnem,
De sőt Jób igéjeként
Hajamat kell tépnem,
Raknom kell már fészkemet
Oldalad sebében,
S kilehelni lelkem ott
Szeretet tüzében.
Míg veled meg nem halok,
Nincs számomra béke,
Óci, óci - jajomnak
Soha nem lesz vége,
Vágy nyilától szívemnek
Soha menedéke,
Legyek érte balga bár
A világ szemében."
S kiált, mint az eszelős:
"Nosza, hóhér, jöszte,
Odaszögezz engem is
Ahol az Ő teste!
Édes halál énnekem
Krisztusom keresztje,
Csak haldokló két karom
Átölelhesse.
Semmi ádáz kínjaim
El nem simogatja,
De sőt minden óra még
Mélyebbre maratja:
Egy csak ennek orvosa:
Hogyha megáztatja
Szíved buzgó kútfeje
Édes áradatja.
Édes orvos, szívemet
Nem késsel riasztod,
Bűnök daganatjait
Szépen lelohasztod,
És magadhoz öleled,
Benne felgyulasztod
A szeretet szent tüzét,
Gyógyító malasztot.
Jaj, halálos hályog ült
A világ szemére:
Nincsen írja bűn-ütött
Végzetes sebére,
Mégsem adja életét
Orvosa kezére,
Pedig átvert oldalán
Érte csordul vére.
Jaj, hogy ezt a szenvedést,
S amit kaptál tőle,
Balga ember, nem veszed
Már elmélkedőre!
Hiszen itt szaggattatott
Szét a Rabló tőre,
S ezer áldás származott
Számodra belőle.
Testét adta, hogy legyen
Feltápláló étked,
Kicsorduló vérivel
Mosogatta vétked,
Édes szíve belsejét
Feltakarta néked,
Bizonyságot így adott,
Hogyan szeret téged.
Drága fürdő ez a vér,
Ez az étel édes.
Aki méltón ízleli,
Kulcs annak az éghez.
Munka annak nincs nehéz,
Aki benne részes.
Hitvány lélek, kinek ez
Nem gyönyörűséges.
Hitvány lélek az, aki
Könny nélkül megállja,
Hogy jóságos szent szívét
Krisztus így kitárja,
Hogy öleli karjait
A kereszt két szára,
Hogy lehajtja szent fejét
Ily ágy vánkosára."
Jámbor lélek valahány
Nézi ezt az ágyat,
Tüstént rája szállani
Érez égő vágyat.
Mint az éh sólyommadár
Zsákmányára rácsap:
Véres hússal fogja meg
Madárfogó rácsa.
Itt a lélek felkiált,
Szinte eszét vesztvén:
"Ó te véres bíborágy!
Ó szerelmes testén
Értem vérző szent sebek!
Hogy nem érzem ezt én?
Mért nem függök én is itt
Halálos keresztjén!
Már ha megtagadtatott
Tőlem e halál itt,
Szegény szívem legalább
Más keresztet áhít:
Sóhajtozni Krisztusért,
Sírni mindhalálig.
Míg lelkem e keser
Világtól elválik." -
Érez egyre édesebb,
Egyre égőbb vágyat,
Minden érzet lankadoz,
Egész teste bágyad.
Már alig hogy szólni tud,
De érzelme árad,
S mint ki már végsőre jut,
Fekszi meg az ágyat.
Édes sípja meghasadt,
A szózatos gége,
Meg-megremeg nyelve még,
De a dalnak vége,
Csak zokogni tud szegény
A szép szó helyébe,
Úgy siratja Istenét
Megsebzett szivében.
Másra nincs is vágya már,
Csak sírni zokogva,
És a lelkét adni ki
Forró sóhajokba.
Két szemét a keresztről
Immár le se oldja:
Lett a szíve Krisztusa
Sebeinek foglya.
A haldokló kedvesnek
Rabja már halálig:
Szinte testben látja őt,
Hogy halálra válik.
E látványtól szeme már
Többé meg se válik:
Azt szereti a szem is,
Amit a szív áhít.
Sóhajtozás, nyögdelés,
Könny és keserűség:
Kenyere lesz már neki
S édes gyönyörűség.
Vértanúvá teszi már
A lelket a hűség,
Egyre jobban érezi
Annak keserűjét.
Ekkor mindent, ami föld,
Megvet immár végkép,
Mert méregnek érzi már
Világ édességét.
De a Nóna hozza el
Életének végét:
A testnek a szeretet
Kettétöri fékét.
Mert már:"Elvégeztetett"
Hallja a keresztrül:
Nónakor az Úr végső
Sóhajtása rezdül.
Mintha vele halna meg
Ő is mindenestül,
Szívét veri mint a nyíl
Ez a szó keresztül.
Ezért a gyilkos nyíllövést
Immár ki nem állja:
Érte jő ( mint mondva volt)
Boldogok halála.
Kapuit a mennyország
Azonnal kitárja,
Láttatja már, hogy övé
Szentek koronája.
Rékviem nem illeti,
Sem sirató ének:
"Vigadozzunk" kezdete
Az ő miséjének.
Mert, akik egy mártírért
Istent esdenének.
- A Dekrétum mondja így -
Méltatlant tennének.
Édes lélek, üdvözlégy,
Üdv te édes rózsa,
Üdvözlégy, szép liliom,
Kies völgy lakója!
Földi szenny és rothadás
Visszapergett róla.
Boldog halál, szent halál
Lett a búcsúzója.
Az óhajtott nyugalom
Immár boldog részed.
Jegyesednek karja közt
Van a pihenésed.
Átadhatod magad e
Lelki ölelésnek
S édes ajka csókjából
Szívhatod a mézet.
Szemed csatornái már
Nedvüket ne öntsék
Szeretheted már szabadon
Reményed gyümölcsét,
Mert akivel megúsztad
Világ vízözönjét,
Csókjaival mossa le
Fájdalmaid könnyét.
Édes lélek, ugyan mondd,
Tovább miért sírnál?
Itt vagy már a mennyei
Boldogságos célnál.
Tied az Egyetlenegy,
S te övé vagy immár,
Ennél többet, különbet
Kívánni se bírnál!
*
De már végzem versemet,
Ne legyek unalmas.
Mert ha mind elmondanám,
Milyen nyugodalmas,
Milyen édes ott a lét,
Milyen diadalmas,
A kaján még csalónak
S hazugnak szidalmaz.
Drága testvér, higgy nekem:
Mondjon bárki bármit:
Te szívedből, szorgosan
Kövesd az új mártírt.
És ha utad mind az ő
Nyomaiban járt itt:
Megtanulhadd zengeni
Vértanúk dalát is.
Sűrűn mondjuk ezt a dalt,
Én jámbor nővérkém,
Így az élet útjait
Megláboljuk békén,
Mert, aki e dallamnak
Örvend édességén,
Befogadja Jézus és
Mária a végén.
Hát a szíved, nővérkém,
Úgy citarizáljon,
Könnyed keresztelődjék
És mártirizáljon,
Egész szívvel Krisztusnak
Addig muzsikáljon,
Hogy vele majd örökké
Együtt jubiláljon.
Panasz ott már véget ér,
És a könny leszárad.
Mert választott tagja léssz
Angyalok karának.
A mennyei kórusba
Énekelve szállhatsz,
Boldog szép menyasszonya
Az örök Királynak.
/Ford.: Sík Sándor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése