Most kondul az óra, ütése megérint
s érccel telt, tiszta e hang:
Mester vagyok: érzem. Agyam heve fénylik
a világ kontúrjaiban.
Még semmi se volt, amíg én nem láttam,
dermedten várt csak a lét.
Most szemem érett a pillanatában
s araként jön elébe a kép.
Mindent szeretek, s festek nagy képet
a világ mozaikjaiból,
s messzi ragyogtatom és egy lélek
felfénylik rá valahol...
Kör körbe kitágul: az életem élem,
a lét vert bennem gyűrüt így.
Lehet, hogy a végsőt el sosem érem,
de a kísértő próba hív.
Időtlen az isten tornya: körülte
keringek ezer éve már.
S tán sas vagyok én, tán szél, ki röpülve,
tán dal, ki zengve száll.
Ha meghalok, mi lesz a sorsod?
Ha összetörtem ( én, a korsód?)
Ecetté váltam ( aszú hordód?)
Ruhád vagyok, fonalad, orsód,
értelmed vész el nélkülem.
Hajlékod tűnik el velem,
hol szók fogadtak, zengve-búgva.
Két fáradt lábadról lehull a
bársonysarud, az életem.
Nagy köpenyed, lehullok én.
Pillantásod, mit meleg ajkam
kis vánkosán lágyan fogadtam,
jő majd, engem keresve, lassan -
és elpihen az alkonyatban
idegen kavicsok ölén.
Isten, jaj, mit fogsz tenni majdan?
/Ford.: Lukács László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése