Gyakran szállok álmomban testtelen
szellemként, földgolyónk körül keringve,
hogy a kettős fogdán, "időn s teren"
túl, bárhol ott legyek, egyszerre szinte,
hogy sarki éjt s egyenlítői hőt
egy időben "egységbe" összevonjak,
s önmagamat (ezt a csodatevőt)
állítsam szembe, ellenlábasomnak.
S látom árnyként, hol sárgáll a fövény,
a három utolsó tuareget, ki
rekedt kacajjal, naptól feketén,
harci tevén a pusztába üget ki.
S látom, hogy télszürkén kéjtől hörög
a Jeges-tenger, s szörnyű tombolása
a párás jégen, ködpárák között
megtörve fúl zavaros szortyogásba.
S látok fehér almavirágokat
és fényét egy csűr cserépfedelének,
s a zöld kertsövénynél halk zaj fogad,
fészkükben kis poszáták enni kérnek.
S látom, hogy a kert álomtól havas,
míg sötét fák közt türelemmel ül meg,
s vándorujjongást hallok a magas
égben, ahol a vadlibák repülnek.
S látom, a házban, télies-korán,
kerek asztalon tiszta lámpaláng ing,
s látok a függönyök közt halovány
helleborust ( így hívták nagyapáink).
S látom, int régi tó habjaiból
a korhadás imbolygó tükre nékem,
s csodák honába horgászzsinór
angolnákhoz, sellőkhöz tart sötéten.
S látok pacsirtát, mely kék égbe tört,
hol létezése ünnepének áldoz,
majd visszahívja a zöld búzaföld
szűk fészkére, három pettyes tojáshoz.
Már mit se látok: mint szalmafonat,
oly szorosan övez a nyári alkony:
de szállni-boldog hangom fenn maradt
felhőbárányok közt, az égi parton.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése