Rainer Maria Rilke: A tájbanéző

Nézem a fákon a fergeteget,
mely felkavarta a bágyadt tájat
s szorongó ablakaimra támadt
s a szél mond oly vad balladákat,
hogy kell egy barát, hogy ne fájjak,
testvér, hogy árva ne legyek.

Jön a vihar, bomolva-bontva,
átlép az erdőn, át időn,
és áll az idő, áll a sodra:
a táj úgy zeng, mint száz zsolozsma,
oly súllyal, istent-lehelőn.

Mily kicsi vagy, kit mi arattunk,
s mily nagy vagy rajtunk, győzelem!
Ó jöjj, vihar, tapodva rajtunk,
hogy vad sodrodba belehaljunk
s hogy szálljunk, nőjünk, névtelen.

Győzünk, de mindig törpe harcban
s épp a sikertől törpülünk.

A Végtelen, az Új, a Szokatlan
nem tűri béklyóul kezünk.
Mert ő a bibliai angyal,
ki hajdan Jákobbal kiált:
s míg belemélyedt, mint a húrba,
az acél ínba angyalujja,
úgy vájt beléje, mintha lanttal
pendítne mély melódiát.

Kit ő győzött le, ő, aki
akármi olcsó harcba nem száll,

az földön is a fellegen jár,
mert kemény kéz formálta ki,
hogy amaz ujjak ráfonódtak.
Hiú győzelmet nem arat.
Győzelme az, hogy porba roskad
mind fönségesebb súly alatt.

/Ford.: Lukács László/