I
Ifjonta e vadrózsatő,
e nyíló ág alatt
szerettünk elheverni, ha
perzselt a déli nap.
Az öregember is kijött
s egy lány a kedvese.
"Mondd, sírásó: a csúf varangy
mért búvik épp ide?
Jó illatú virágot ad,
él még e rózsatő,
de mért van, hogy kötötte csak
csalán, lósóska nő?
A bürök itt mért...
S egymás mellett miért van itt
virágzó ág alatt
három komor, zöld sír, s körül
nyomok nem látszanak?"
Ott rejt a föld egy rossz anyát
virágzó ág alatt,
s egy meddő asszonynak s letört
leánynak ágyat ad.
A meddő asszony s a bús leány
két kedves, régi társ -
a rossz anyától származott
minden baj és sírás.
A szép Ellen nyílt volt s komoly,
szelíden révedő,
Mary karcsú, mint ég felé
nyújtózkodó fenyő.
S ifjú Edward szólt Maryhez:
"Legyél a hitvesem!"
Ő elfordulva válaszolt,
pirult szemérmesen.
"Anyám - tudod - gazdag nagyon,
s majd semmid sincs neked.
Eredj, s ha ő nem mond nemet,
kezem tiéd lehet."
Az anyát ment kérdezni hát
Edward, s az így beszélt:
"Csinos legény vagy, úgy igaz,
lányom legyen tiéd!"
Boldogságában Maryvel
Eleanor osztozott:
két jó testvér, nem vér szerint,
de szív szerint azok.
Kik tudnak könnyet ejteni,
tudják, mi tölti el
a szerető szívet, mikor
a boldog nap közel.
S az anya is vidult, ahogy
nem is örülne más,
a szeme előtt folyt le sok
légyott, turbékolás.
Míg itt, a vadrózsák alatt
itták öröm borát,
eltelt a látványukkal, és
nem is...
II
A nap kitűzve már, mikor
lesz majd az esküvő,
gyűrűt vettek, s a rossz anya
tortával állt elő.
"Egyszer kel hát föl még a nap,
s menyecske lesz a lány" -
szólt Edward: a lugasban ült
az anya oldalán.
Léptek neszeztek, s ekkor az
anya sápadtra vált -
Mary kidíszítette fönt
a nászi nyoszolyát.
Jött már a lépcsőn, s anyja, hogy
időben érje őt,
gyorsan kisurrant, s leste az
ajtónyílás előtt.
A bejárást elfogta, és
lányát nem várva be:
"El innen! El!" - kiáltozott.
"Te nem léphetsz ide!
Jönnél, hitvány, hogy elrabold
tőlem szerelmemet?!"
És gyermekére gyilkoló
tekintetet vetett.
Dermedten, oly sápadtan állt
a lesújtott leány,
mint kísértet, mely testtelen
bolyg át az éjszakán.
Nem jajdult, nem hullt földre, és
nem ejtett könnyeket,
nem sírt:"Bemennem itt, anyám,
ó, hát mért nem lehet?"
Szilajon ismét fölrohant,
akár a tébolyult,
s minden tagjában reszketőn
a nászi ágyra hullt.
Az anya ment Edwardhoz, és
így szólott, újra benn:
"Hidd el, méltatlan rá e nő,
hogy hitvesed legyen!
A gyermekem, hát szívemet
bú nyomja, fájdalom.
Kár volt világra szülnöm őt,
az órát átkozom.
Kegyetlenség és büszkeség,
irigység benne él,
és kétszínű is és ravasz,
és csélcsap, mint a szél.
Ha véle mégy oltár elé,
kín lesz az életed,
megrontja nászi ágyadat,
szétzúzza szívedet!
Sok bűnében, ó, Istenem,
régen részes vagyok,
hisz gyermekem, s én anyja: így
a nyelvem hallgatott.
A gyermekem, hát üdvöm is
miatta vész, lehet,
imámban is röstellkedem
föltárni lelkemet.
Ő folyvást csak szórná a pénzt,
míg nem lesz meztelen,
s ha felkötnek se bánja, csak
mit óhajt, meglegyen."
Majd lágyabb hangon mondta, míg
megfogta a kezét:
"Edward, drágám, egy csókodért
házam, földem tiéd.
S ha engem oltárhoz vezetsz
választott nőd gyanánt,
öröklöd akkor mindenem,
sosem látsz majd hiányt."
Edward mellőle most felállt,
nevetve hangosat:
"Megőrültél, te jó anya,
vagy leittad magad!"
Az anya szótlan térdre hullt,
s zihálva úgy maradt,
amíg a bús lélekharang
kondulna háromat.
"Fejem fölött ott fenn, te lány,
kit méhem hordozott!
Szívedben minden vér legyen
örökre átkozott!
S első sírásod perce és
első lélegzeted
s a temetőkert és a sír,
amely téged befed!"
Ágyán hallotta Mary a
kegyetlen átkokat,
hintált az ágy is a szegény,
vergődő lány alatt.
Edward most már haragra gyúlt,
s miközben távozott,
az ég felé néző anyát
még térden látta ott.
Ment Maryhez, s reátalált
a nászi fekhelyen.
"Gonosz hát ez, drágám, gyerünk,
el innen, kedvesem!"
Föltámogatta, s látta, mily
sápadt, hogy fél szegény.
"Még egy kutyát, saját kutyám
sem hagynám itt, nem én!"
A lépcsőhöz vezette őt:
ott lenn a rossz anya
ép ésszel nem mer kezdeni
ilyen fohászt soha.
A lugasban térdelt tovább,
és itta kortyait
a romlásnak, mely tőle már
többé nem távozik.
De meghallotta léptüket,
s már nem az ég urát
kérlelte, őket nézte, kik
ott voltak már, a párt.
Fölállt, a szolgálóleány,
ki mindezt látta lenn,
sokszor mesélte: megfagyott
a vér ereiben.
Már-már az ajtóig haladt
Edward s menyasszonya,
de odaperdült hirtelen
a rossz szívű anya.
Mit gondolt? Mit?...Kiáltozott,
s arcán mosoly meredt:
"Áldatlanul, szép mátkapár,
el mégse menjetek!
Mint réten bárány, must fölött
a légy, vigadjatok!
S isten ments, hogy mint gondolat
kísértsem ágyatok!
Legyen gyönyördús éjetek,
a nap legyen vidám!
Mért gondolnátok egy öreg,
megtört asszonyra, rám?!
Mit árthat egy idős anya?
Aggódni nincs miért.
Az átok: szél, alaktalan,
nászágynál nem kísért."
Elmentek, s ő deres haját
szaggatva ott maradt,
és habzott, mint veszett kutya
forró napfény alatt.
*
Kérded, hogy mért itt, e bokor
tövében alszanak:
meddő nő, bús lány, rossz anya
virágzó ág alatt?
Ásóm kijött háromszor is,
bár be volt zárva jól,
kísértet-órán egymaga
a nagyharang alól.
Mikor pokolra vitte az
anyát ördögcsapat:
az ásó itt jelölt helyet
virágzó ág alatt.
A bús leányra ráköszönt
a végső pillanat:
s az ásó itt jelölt helyet
virágzó ág alatt.
Félelmes, félelmes bokor,
éjjel szellemtanya,
ők tépik kérgét, ám marad
virága, illata.
/Ford.: Kiskun Farkas László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése