Minden gondolat, vágy s gyönyör
s ami e porhüvelyben ég,
szolgaként mind csak szítja a
Szerelem szent tüzét.
Merengve, sokszor s boldogan,
átéltem az édes időt,
az órát a hegyoldalon
a torony-rom előtt.
Lopózva a színen a Hold
halkúlt az est fényeiben:
s ott volt Genovévám is! ott!
én üdvöm, én szívem!
A bajnokhoz, a vén Lovag
kőszobrához támaszkodott:
ott állt, s rám figyelt, míg a fény
tűnt s maradozott.
Még alig tudta, mi a bú
- Genovévám, szívem! - alig.
Legjobb öröme, ha dalom
Kiváltja könnyeit.
Én szelíd s bánatos zenét
pengettem, balladát daloltam -
és regét, mely jó hátteret
kapott a zord romokban.
Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen:
mert jól tudta, hogy szüntelen
arcán csügg a szemem.
Elmondtam: mennyi kínja volt,
s óh, a mély és halk hang, melyet
más szerelme csalt ki, saját
szívem tolmácsa lett.
Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen,
s megbocsátva, hogy túlmohón
csüggött arcán szemem!
De, elmondván a megvetést,
melytől a bátor s szép Lovag
megőrült, úgyhogy nyugovást
nem lelt se éj, se nap:
s hogy néha, barlangból, vagy az
erdőből, melyre árny borúl,
vagy zöld s napos tisztáson át
jött és váratlanúl
arcába nézett, néha, egy
szép angyal, tündöklő alak,
s hogy azt ördögnek látta a
szerencsétlen Lovag:
s hogy, alig tudva, mit csinál,
halálnál rosszabbtól, galád
merénylettől mentette meg
e föld úrasszonyát:
s hogy térdét fogva sírt a nő
s hiába hogy becézte - és
akarta: múljék róla az
észbontó megvetés:
s barlangban hogy ápolta: és
hogy múlt végül az őrület,
mikor már haldokolt a hős
a rőt avar felett:
s hogy végső szava...De, a dal
leggyöngédebb részébe kapva,
tört hangom s a lant szünete
hallgatóm egész fölkavarta!
Mint dúlta gyanútlan szívét,
amit lélek érez s a test:
a zene, a komor rege,
a dús, balzsamos est,
s remény, s reménygyújtó iszony,
átláthatatlan zűrzavar
s a rég titkolt halk vágy, melyet
elfojtott s rég akart!
Sírt, szánakozva s boldogan,
s pirúlt, vágyva s szemérmesen,
s mint álmodott moraj ha szól,
suttogta a nevem,
keble zihált, - menni akart,
sejtvén, szememben mi ragyog, -
s egyszerre ijedten felém
repült s felzokogott.
A karja félig átölelt,
átölelt karja szelíden, -
fejét hátradobta, s szeme
csüggött a szememen.
Szerelem volt ez s félelem
s szégyenkezés egyszerre, hogy
jobban érzem, mint láthatom,
a szíve hogy dobog.
Mondtam: Nyugodj meg: s lett nyugodt.
Ajka szűz-büszkén ajkamon!
Genovéva így lett enyém,
tündér menyasszonyom.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
s ami e porhüvelyben ég,
szolgaként mind csak szítja a
Szerelem szent tüzét.
Merengve, sokszor s boldogan,
átéltem az édes időt,
az órát a hegyoldalon
a torony-rom előtt.
Lopózva a színen a Hold
halkúlt az est fényeiben:
s ott volt Genovévám is! ott!
én üdvöm, én szívem!
A bajnokhoz, a vén Lovag
kőszobrához támaszkodott:
ott állt, s rám figyelt, míg a fény
tűnt s maradozott.
Még alig tudta, mi a bú
- Genovévám, szívem! - alig.
Legjobb öröme, ha dalom
Kiváltja könnyeit.
Én szelíd s bánatos zenét
pengettem, balladát daloltam -
és regét, mely jó hátteret
kapott a zord romokban.
Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen:
mert jól tudta, hogy szüntelen
arcán csügg a szemem.
Elmondtam: mennyi kínja volt,
s óh, a mély és halk hang, melyet
más szerelme csalt ki, saját
szívem tolmácsa lett.
Futó pír lepte, míg figyelt,
szemét lesütve, kecsesen,
s megbocsátva, hogy túlmohón
csüggött arcán szemem!
De, elmondván a megvetést,
melytől a bátor s szép Lovag
megőrült, úgyhogy nyugovást
nem lelt se éj, se nap:
s hogy néha, barlangból, vagy az
erdőből, melyre árny borúl,
vagy zöld s napos tisztáson át
jött és váratlanúl
arcába nézett, néha, egy
szép angyal, tündöklő alak,
s hogy azt ördögnek látta a
szerencsétlen Lovag:
s hogy, alig tudva, mit csinál,
halálnál rosszabbtól, galád
merénylettől mentette meg
e föld úrasszonyát:
s hogy térdét fogva sírt a nő
s hiába hogy becézte - és
akarta: múljék róla az
észbontó megvetés:
s barlangban hogy ápolta: és
hogy múlt végül az őrület,
mikor már haldokolt a hős
a rőt avar felett:
s hogy végső szava...De, a dal
leggyöngédebb részébe kapva,
tört hangom s a lant szünete
hallgatóm egész fölkavarta!
Mint dúlta gyanútlan szívét,
amit lélek érez s a test:
a zene, a komor rege,
a dús, balzsamos est,
s remény, s reménygyújtó iszony,
átláthatatlan zűrzavar
s a rég titkolt halk vágy, melyet
elfojtott s rég akart!
Sírt, szánakozva s boldogan,
s pirúlt, vágyva s szemérmesen,
s mint álmodott moraj ha szól,
suttogta a nevem,
keble zihált, - menni akart,
sejtvén, szememben mi ragyog, -
s egyszerre ijedten felém
repült s felzokogott.
A karja félig átölelt,
átölelt karja szelíden, -
fejét hátradobta, s szeme
csüggött a szememen.
Szerelem volt ez s félelem
s szégyenkezés egyszerre, hogy
jobban érzem, mint láthatom,
a szíve hogy dobog.
Mondtam: Nyugodj meg: s lett nyugodt.
Ajka szűz-büszkén ajkamon!
Genovéva így lett enyém,
tündér menyasszonyom.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése