/Iskolás fiú karácsonyi meséje kistestvéreinek/
Egy öles, öreg tölgy alatt
disznók rágcsáltak, nagy csapat,
s vígan röfögtek: hullt a fa
érett makkjának zápora.
Nőtt egyre a szél, hát mind elcsörtetett,
ott hagytak egy makkot, egy árva szemet.
Meglátta, ki akkor ért éppen oda,
egy holló, beszélik: a bú rokona.
A tolla szénnél feketébb
s száraz, noha verte esővel az ég.
Fölkapta a makkot - elásta, ahol
nem messze a nagy folyam árja sodor.
S később aztán merre járt?
Hegyen-völgyön át,
fent suhant, lent suhant, feketén messze szállt.
Sok-sok őszön, tavaszon
utazott vándor szárnyakon,
s annyi nyáron, annyi télen,
felét is sok elmesélnem.
A párjával tértek meg újra oda,
hol égre szökött fel a makkból a fa.
Fészküknek a csúcsa kínálva helyet,
élt nyugton a pár s a madár-gyerekek.
De jött egy favágó, kin bőrzeke volt,
előre meredve szemöldöke, mord,
kezében a balta. Egy szót se beszélt,
hümmögve sorozta a durva ütést,
kivágta a fát - a madár örökét.
Ott vesztek a gyönge, parányi fiak,
s az anyjuk utánuk: a szíve szakadt.
S a törzs lekopasztva az ágaitól
úszott a folyón, s kikötött valahol.
Fűrész, gyalu marta: sok arra való
deszkából a parton épült a hajó,
majd vízre került. - Aztán látta a part
támadni körötte a vészt, a vihart.
Sziklára rohant, a bordája törött...
S fent szállt a madár, károgott, körözött.
Hallotta halók sikolyát, s odanézz!...
Még egy roham, és a hajó belevész!
Boldog volt a madár, repesőn sietett:
fenn trónolt a Halál vihar árja felett,
s ő elébe borult, neki járt köszönet:
bosszút állt, amiért mije volt, oda lett.
/Ford.: Kiskun Farkas László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése