Samuel Taylor Coleridge: Christabel

Első rész

A vártorony-óra éjfélre mutat,
bagoly huhogásra kakas riad.
Ku-vik! Ku-hú!
És hallga, megint: a kakas riad:
álmos kukurikú.
Sir Leoline báró itt az úr,
vén szelindeke fogatlanul
él egy ólban a szikla alatt,
s az óraütésre mindig felugat,
négyet a negyedre, tucatot egészre,
ha derül, ha borul, és sose késve,
tizenhat üvöltés, kurta, szelíd -
tán úrnőnk leplét látja, hiszik.

Fagyos, sötét az éj?
Fagyos, de nem sötét az éj.
Vékony, szürke felleg az égen,
fedi, de nem rejti egészen,
mögötte bújdos a telihold,
tányérja töppedt, fénye holt.
Fagyos az éj, szürke a felleg,
május hava még csak közelget,
messze még a tavaszi szellet.

Szép ifju úrnő, Christabel,
kit atyja úgy imád s kegyel -
az erdő mélyén merre lohol,
félmérföldre a várkaputól?
Múlt éji álmában egyre csak
ő járt, az eljegyzett lovag:
s könyörgeni vágy az éji pagonyban
a kedvesért, ki messzi uton van.

Kilopózott, kinek se szólt,
halk és mély volt a sóhaja,
a tölgyfán zöld még nem bomolt,
csak ritkaszép fagyöngy s moha.
Az órjás tölgyhöz térdepel
és hangtalan imát lehel.

A bájos lányka, Christabel
most talpraszökkent hirtelen!
Nyögést hallott egész közel,
és hogy mi volt, nem sejti, nem,
a túlfelén hangzott talán,
a széles, vén tölgy túloldalán.

Fagyos az éj, a pagony kopár:
talán a szél nyög s jajgat itt?
De a légben annyi szél se jár,
hogy félrehajtsa arca elől
a drága lányka fürtjeit -
annyi szél sincs, mely megpödör
egy rőt levélkét, mely neméből
maga maradt, táncolni le és föl,
függve oly fennen, oly könnyeden
az égre néző felső ághegyen.

Csitt, Christabel doboló szive!
Jézus, Mária, légy vele!
Köpeny alatt kart fonva, félve
lopózott a tölgy túlfelére.
Mit láthat ott?S

Szép, ifju lány állt túlfelen,
köntöse lágy fehér selyem,
mely a holdvilágnál messze fénylett,
s nyaka, a selyemnél fehérebb,
a büszke nyak s a kar fedetlen,
s a kék-eres láb is meztelen,
s vadul elszórva itt-amott
hajában sok ékkő villogott.

Ijesztő volt ott látni őt,
ily gazdag öltözetű nőt -
gyönyörűt és előkelőt!

"Ó Szűzanyám, most el ne hagyj!
(szólt Christabel) S mondd csak, ki vagy?"

A titokzatos hölgy válaszolt,
a hangja lágy és gyenge volt:
"Szánjad meg fájdalmas keservem,
kimerültség béklyózza nyelvem,
nyújtsd hát kezed, s ne félj, te szűz!"
Szólt Christabel:"Ide hogy kerülsz?"
S a hölgy, kinek hangja gyenge, lágy,
ily szókkal adta válaszát:

Nemes lordok az őseim,
és a nevem Geraldine.
Tegnap öt harcos tört reám
- ó jaj, én védtelen leány! -
szám befogták, hogy ne üvöltsek,
s fehér ló nyergéhez kötöztek.
Szélsebes volt a paripám,
s bőszen robogtak ők nyomán,
sarkalva fehér lovukat vadul,
míg az éj árnya ránk borult.
Úgy segítsen az égi kegy meg,
hogy sejtelmem sincs, kik lehettek:
s meddig robogtunk, azt sem tudom
(mert transzban lehettem bizony),
míg egyikük, a legmagasabb,
lovam nyergéből leemelt,
kimerült nőt, élőhalottat.
Összesúgtak a társak ott,
s ő e tölgyfához állított,
jönnek rögvest, fenyegetett,
s eltűntek - nem vettem ki, merre.
Pár perce rémlett, mintha egy
közel kastély órája verne.
Nyújtsd hát kezed (mondotta végül)
egy balsorsu lánynak menedékül."

S kezét nyújtotta Christabel
s Geraldine-t vigasztalta így:
"Nyugodj meg, szép hölgy, s higgyed el,
hogy Sir Leoline megsegít:
parancsot sok büszke vitéznek
s hű barátnak készséggel ád,
köztük bizton s bízvást eléred
nemes atyádnak csarnokát."

Felállt a lány s követte, bár a
lépte lassúbb volt, mint kivánta.
Áldotta kegyes csillagát,
s így folytatta szép Christabel:
"Alszik a vár, cseléd a család,
a csarnok is csendet lehel:
Sir Leoline gyengélkedik,
nem volna jó felverni, nem,
majd lopva lépünk, te pedig,
ha meg nem sértlek, ez éjjelen
ágyad megoszthatnád velem."

Árkon átérvén, Christabel
kulcsot vett elő, könnyedén
egy kis ajtót nyitni fel
a nagy kapu közepén:
a kapu kivül-belül vasalva volt,
melyen egy csatára kész sereg is átvonult.
A hölgy, mintha kínban, elalélt,
s Christabel minden erejét
feszítve - súlyos volt a terhe -
a küszöb fölött átemelte:
s a hölgy újra lábra állt,
s megkönnyebbülve ment tovább.

Így, baj nélkül s aggálytalan
értek az udvarra és vigan.
S Christabel szólt jámborul
a hölgynek, ki vele vonult:
"Áldjuk a Szent Szűzet, hogy ím
nagy szorultságodból kimentett!"
"Ó jaj, ó jaj!" szólt Geraldine,
" a fáradtság szólnom nem enged."
Így, baj nélkül s aggálytalan
értek az udvarra és vigan.

Aludt a szelindek az ólja előtt,
hideg holdfény takarta őt.
Nem ébredt fel az öreg eb,
mégis mordult egy mérgeset!
Mi bánthatta a vén szukát?
Még nem mordult így soha fel,
ha előtte állt Christabel.
Talán hogy a bagoly kiált?
Mi bánthatná más a vén szukát?

A csarnok visszhangzott, habár
lágyabban léptek, mint a madár!
A parázs már lappadt halódva,
önnön fehér hamvába fojtva:
de amint elhaladt a hölgy,
fény lobbant, egy lángnyelv kitört:
s Christabel látta a hölgy szemét,
nem is tűnt fel néki egyéb,
Sir Leoline pajzsa köldöke csak
sötét falfülke árnya alatt.
"Csak halkan", mondta Christabel,
"atyám álmát ne űzzük el."

És a saruját ím leoldja,
s a fülelő légtől is óva
mennek a lépcsőkön lopózva.
Hol pisla fényben, hol homályban,
most épp a báró ajtajában,
s tovább, lélegzet-fojtva, csendben,
s ím a lány szobájába értek,
s most már Geraldine alatt reccsen
a padló-gyékény, hova lépett.

Odakünn halvány hold dereng,
s nem látszik fénye idebent.
De a szobát így is csak látják,
bizarr, különös faragását,
kigondolva művészi aggyal
diszitik a szűz hajlokot:
kettős ezüst láncon egy angyal
lábára kötve mécs lobog.

Az ezüst mécs pislogva ég,
Christabel szítja majd tüzét.
Felcsavarta, ragyogjon újra,
s hagyta himbálni egy kicsit,
miközben Geraldine, lesujtva,
padlón nyugtatta tagjait.

"Ó Geraldine, te eltörődött,
igyál e gyógyborból, könyörgök!
Varázslatos hatása van ám,
vadvirágból főzte anyám."

"S meghatja majd anyád szivét
egy ily balsorsu hajadon?"
"Ó jaj!", Christabel így beszélt,
"megszült s meg is halt - egy napon.
Az ősz barát elmondta aztán,
hogy haldokolva mit parancsolt:
húzzák meg esküvőmnek napján
tucatszor a kastély-harangot.
Drága anyám! bár itt lehetnél!"
Szólt Geraldine: "Én is szeretném!"

De tüstént hangot váltva csattant:
"Távozz asszony! Tűnj, kósza lény!
Elűzni téged van hatalmam!"
Mitől fél Geraldine, szegény?
Mire mereszti dűlt szemét?
Látja a holtak szellemét?
Kongó hangon kit szólogat?
"Tűnj asszony, tűnj, ez óra enyém!
Habár e lány védszelleme vagy,
hatalmam van - hordd el magad!"

Christabel mellé térdepelt,
kék szemét égre emelte, és
szólt:"Drága hölgyem, megviselt
e kisérteti jelenés!"
"Elmúlt" - mondta vendége nyögve,
s homloka jéggyöngyét törölte.

Vadvirág-borból újra kortyolt,
szép nagy szemét fény járta át,
s a padlóról, ahol kuporgott,
a fenséges hölgy talpraállt:
gyönyörűség volt látni őt,
mint messzi táj küldötte nőt.

S szólt a szép hölgy ily szavakat:
"Kik fenn élnek az ég magasán,
szeretnek mind, szent Christabel,
s te is őket, maguk miatt,
s a jóért, mit velem teszel,
én is igyekszem, drága lány,
hogy majd jutalmat érte nyerj.
De most vetkezz, míg én imámat
mondom, s majd lefekszem utánad."

Szólt Christabel: "Legyen tehát!"
S zsenge testéről a ruhát,
mint kérte a hölgy, levetette,
s bájosan dőlt a kerevetre.

De agyában annyi gondolat
nyüzsgött, bajosak s boldogak,
hogy hiába zárta szemét le,
így hát az ágyból félkönyékre
hajolva felemelkedett,
és Geraldine felé lesett.

A mécs alatt görnyedt a hölgy,
és szeme lassan körbejárt,
mélyet sóhajtott elgyötört
reszketéssel, s övszalagát
megoldotta melle alatt:
selyemköntöse, patyolat
inge lábához hullt, kitárva
lám! keblét s fél oldalát -
álomkép, szó nem mondja el!
Vigyázz, vigyázz, szép Christabel!

Geraldine nem szólt, meg se rebben:
ah!, mily levertség a szemekben!
Ön-mélyéről mintha nehéz
súlyt emelne, roskadni kész,
tétovázva a lányra néz:
s egyszerre, a végsőkre szánva,
gőg és gúny közt lelve magára,
lefeküdt a lány oldalára!
És a leányt karjába vette,
Uram, segélj!
a halkan, fájdalmas tekintettel
eképp beszélt:
"Bűvös erőt ád, ha megérint e kebel,
és végzeted ura ez, Christabel!
Tudod már holnap, megismered ez éjen
e szégyen-jelem, e bús-pecsétem:
küszködnöd azonban
kár: kimondani azt
neked van csak erőd,
hogy a mély vadonban
hallottál bús panaszt,
s ott lelted a hölgyet, a tündöklőt,
s hogy hazavezetted, mert szántad s szeretted,
hogy a hűvös éjtől védd s fedezzed őt!"


Második rész (részlet)

Jaj! barátok voltak ifju fővel,
de hitet mérgez fecsegő nyelv:
hűség csak az égben lehet:
tüskés a lét: hiú az ifjuság:
s gyűlölni, kit a szív szeret,
az agyban téboly módra rág.
Így történt, sejtelmem ha nem csal,
Sir Leoline-nal és Rolanddal.
Ez is, az is fennen dörögve
szívének jobb felét gyalázta,
s megváltak - mégpedig örökre!
De egy se talált soha másra,
ki szívében betöltse az űrt,
sajgó sebbel csak állt egyedül.
Mint két szikla, különszakítván:
köztük vad tenger hánytorog,
de sem hő, sem fagy, sem a villám
le nem töröl minden nyomot,
amit a régmúlt otthagyott.

/Ford.: Tótfalusi István/